Tizen- és huszonévesen a folytonos nyári bulik és haveri táborozások időszakában el nem tudtam képzelni, hogy mi a bánatért van annyi ember oda a gyógyfürdőkért. Valahogy úgy képzeltem, hogy ilyen helyekre kizárólag 70 év feletti megfáradt nyugdíjasok járnak (főként németek, persze), eszik a (szó szerint) harminc évvel ezelőttről itt maradt generálszószos egyenhúsokat a SZOT üdülőkből kialakított hotelekben, és addig áztatják magukat a melegvízben, míg a végén ráncosabban jönnek ki, mint ahogy bementek. Aztán azt vettem észre magamon, hogy idővel a fürdővárosok hangulatához is beérik az ember (nem, nem öregszem!), és olyannyira megtanulja becsülni és értékelni a csendet, a nyugalmat és azt a fajta lelassult életmódot, ami sajnos ránk itt a fővárosban egyáltalán nem jellemző, hogy a végén arra is rádöbben: nem a villamos után rohanás, a tülekedés és a panellakás, hanem ez, és csak ez a fajta életvitel volna valóban emberhez méltó.
A mi boldog helyünk története valahol a fiatalkori bulizós korszak végén, ennek felismerésekor kezdődött, első hévízi nyaralásunkkor. Amikor Budapesttől végre elszakadva édes kettesben terveztünk eltölteni egy pihenős-romantikus hosszú hétvégét kizárólag csendes olvasással, láblógatással, némi fürdőzéssel és természetesen evéssel. Tagadjuk vagy sem, nekünk nagyon is a kikapcsolódás része az étkezés, egy finom falat és egy kellemes bor íze a szánkban a hozzá tartozó meghitt beszélgetéssel és naplementével együtt. Megérkezésünk után viszont elég hamar sikerült rájönnünk, hogy erre nem a szállodában lesz lehetőség (hogy miért csapnivaló még mindig a legtöbb szálloda étterme, az is megérne egy külön bejegyzést), de nem is a bazársorba beépült egy-két, magát étteremnek nevező gagyikoszt-üzemben. Adta magát az ötlet, hogy ha már romantika, keressük fel a Hévízzel egybeépült egregyi szőlőhegyet, tele van éttermekkel és onnan biztosan szép a naplemente is. Felkerekedvén azonban pár perc után roppant csalódottak lettünk: a gyönyörű természeti környezetben a német turistákra alapozó, magukat önmaguk által magyarosnak kikiáltott rántott húsos-pizzás-bolognai szószos éttermek és borozók sora mellett sétáltunk korgó gyomorral és egyre kevesebb hittel, hogy itt még bármi igényes (nem puccos!) helyre beülhetnénk, amikoris az étteremsor legvégére érve a kis templom tövében megláttunk egy apró táblát Öreg Harang felirattal.
Mindössze egy cirkalmas betűkkel kézzel megírt pár soros étlap kitéve, rajta alig egy-két féle, ám mind helyi jellegű szezonális étel. Azonnal tudtunk, hogy megtaláltunk a nekünk valót, bár azt akkor még nem sejtettünk, hogy ez lesz az a hely, ahova évente többször „haza fogunk járni”, ahol a tulajdonos-üzletvezető-felszolgáló (egyben!) Gábor már-már barátunk lesz, ahol mindig, minden időben megtaláljuk a békés romantikát és jó falatokat, és ami miatt (többek között) ma a Balaton-felvidéken keresünk házat, hogy egyszer végleg valahova a környékre költözhessünk. Nem sejtettük a legfontosabbat: azt, hogy – ma már kijelenthetjük – nekünk az Öreg Harang a boldog helyünk.
Gábor (akinek mellesleg fogalma sincs róla, hogy most a Harangról írok) Németországban dolgozott évekig, mikoris csalódottan ráébredt arra, amiről a pár éve Molnár B. Tamásék által elindított hazai gasztro-forradalom is szól: hogy cseppet sincs jól, hogy az itthoni éttermek nem dolgoznak helyi és szezonális alapanyagokkal, nem működnek együtt a helyi termelőkkel, és minden úgynevezett magyaros étel megfelelő tudás és technikai háttér hiányában rosszul, túlbonyolítva készül, viszont egyenízűre sikeredik. Gábor saját környezetében ezen változtatni akarva nyitotta meg pár éve az Öreg Harangot, ahová visszatérő vendégeket vár valódi magyar alapanyagokkal és ízvilággal.
Szürkemarhával, mangalicával, vízibivaly borjúval, szamár- és kecskehússal, halakkal, szezonális zöldség- és gyümölcsköretekkel, húga által sütött házikenyérrel és természetesen a muter rétesével. A kis családi vállalkozásban ugyanis tényleg minden házilag készül, még az ételek felszolgálásához használt egyedi cserépedényeket is maguk készíttették egy ismerőssel, a kis táblákra krétával kiírt ételkínálat pedig szinte naponta változik aszerint, hogy épp milyen friss alapanyagot kapnak és épp mi a szezonális zöldség- és gyümölcskínálat, melynek egy része természetesen a fater kertjéből származik. Egy hely, ahol a szódásszifon nem csak dísz, hanem aktív használatban van, mert sem ásványvizet, sem műanyag üdítőket nem tartanak, van viszont szóda, vele fröccs és számtalan gyümölcsszörp az ételek mellé; és akinek a tökéletes hangulathoz kevés volna a szőlőhegyi naplemente, a fantasztikus ételek és Gáborék őszinte vendégszeretete, az szenteljen némi figyelmet Gábor és testvére, Ági kertben lófráló két macskájának vagy valamelyik kutyájának, és máris megvan az idill.
Az este végére pedig mindenkiben ott lesz a bizonyosság: egy éttermet csak így szabad vinni, szívvel-lélekkel, az igazi, sallangmentes hazai ízek valódi szeretetével, ahol a családias hangulat nem csak reklámszöveg, hanem a tulajdonosok természetéből fakadóan egyszerűen magától értetődik.
Hagyományos, mindössze néhány ételt bemutató gasztrokritika helyett szerepeljen itt inkább néhány hangulatkép és az elérhetőség, aztán mindenki döntse el maga, hogy ellátogat-e hozzájuk. Az Öreg Harangba, a mi boldog helyünkre.
Ui.: A képek egy részét nyitvatartási időn kívül fotóztuk, azért nincs rajta vendég. Nyitvatartási időben tele van. :)
Öreg Harang Borozó: Egregyen az Árpád-kori templom alatt
Asztalfoglalás (Fisli Gábor): 06-30/927-90-11
Nyitvatartás: 15:00-23:00 (Hivatalosan. Egyébként meg ameddig vendég van. :) ) Eredetileg szezonálisan tart(ott) nyitva, vagyis áprilistól szeptember vége-október elejéig. Pár napja viszont azt mondta Gábor, hogy idén először gondolkodik egy pár hetes-hónapos téli nyitvatartáson is.
