2010/03/16

"Én legutóbb a papagájaimnak adtam..."

- jegyezte meg Ember amikor meghallotta, hogy (többek közt) kölest kéne ennie. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy amint előbújnak az első hóvirágok és a felhők mögül előbukkannak a koratavaszi napsugarak, rögtön megpróbálkozom valami olyan tavaszi-nyári zöldséggel, aminek jó eséllyel még semmi íze nincs, de azért hátha. Ezúttal sikerült még jól is választani, egészen szép, fiatal spenótot kaptunk a piacon. Mi (na jó, főleg én) kissé spenót-fetisiszták vagyunk, nagyon szeretjük tejszínnel főzeléknek, húsokba tölteléknek, de bébiként salátába is. És miután múlt héten vettem kölest – még mindig az egészséges életmód jegyében és nem, nem papagájoknak –, volt otthon egy egész csirke is, így a szombati ebéd ezúttal ez lett.

A csirkét egészben ropogósra sütöttem cserépedényben, de lehetett volna belőle grillcsirke is, vagy csirke helyett egész kacsát is készíthettem volna. Ez utóbbival talán még finomabb is lett volna, de most csirke volt kéznél. A lényeg, hogy a húsneművel nem akartam túl sokat vacakolni és ennél az ételnél nem is érdemes, sóval, borssal, fokhagymával süssük meg egészben, a hangsúly ezúttal úgyis a köreten van.

Spenótos-juhsajtos köles

Hozzávalók (4 személyre):
50 dkg friss spenót
25 dkg juhsajt (én gomolyát használtam)
10 dkg köles
1 evőkanálnyi vaj



Elkészítése:
A kölest sajátjához képest kb. háromszoros mennyiségű vízben feltettem főni. Míg megpuhult (nagyjából 10-15 perc), az enyhén sózott spenótleveleket vajon megfonnyasztottam, majd hozzádobtam az előzőleg felkockázott juhsajtot, végül a kész kölest. Addig kevergettem, míg a juhsajt megolvadt és a kölessel együtt kicsit lepirult. Aki szereti, némi apróra vágott fokhagyma hozzáadásával tovább fokozhatja az ízélményt. :) Gyorsan elkészíthető, hagyományos köret.
A kölestől egyébként nem kell tartani, sokkal egyszerűbben használható mint a rizs akár így, köretként, akár salátaként, de még az olyan ételekbe is, mint pl. rakott kel vagy rakott zöldbab. Az íze sokkal erőteljesebb, így a vele készült étel is finomabb lesz, és nem utolsó sorban az egyik legegészségesebb gabonafélénk. Részletekbe (tápanyagtartalom stb.) nem bocsátkoznék, tessék utánaolvasni, számtalan előnyös tulajdonsága van, de mindegyik közül az egyik legfontosabb, hogy nagyon finom. :)

2010/03/12

Kecskés-madaras

Kicsit tartok tőle, hogy salátás bloggá válik a kispadlásszoba, de ez van: mindig is szerettük a salátákat, mint a nyulak. Amióta pedig pár hete az egészségesebb életmód mellett tettük le a voksunkat – óriási az önfegyelmünk, még a kicsiknek hétvégente sütött édességekbe is csak nagyon módjával eszünk bele –, este már csak könnyű ételeket eszünk. Ezért következzen most két variáció egy témára: madársaláta és kecskesajt házassága; gyorsan elkészíthető, ízletes vacsorák, amikkel egy kis nyár csempészhető a fagyos tavaszba.

Madársaláta grillezett kecskesajttal és mézes dióval

Hozzávalók (2 személyre):
10 dkg madársaláta
20 dkg kecskegomolya
2 kisebb gerezd fokhagyma
1 evőkanál extra szűz olívaolaj
egy marék dió
2 teáskanál méz

Elkészítése:
A madársalátát összekeverem az olívaolajjal és tálra halmozom. A diót megforgatom a mézben és serpenyőben addig pirítom, míg karamellizálódik rajta a méz. Ha kész kiveszem, a salátára borítom, majd ugyanebben az edényben megfuttatom az apróra vágott fokhagymát, hogy elveszítse az erejét és átvegye a serpenyő alján maradt méz ízét, azután mehet ez is a salátára. Legvégül a kecskegomolya mindkét oldalát megpirítom és a mézes diós-fokhagymás saláta tetejére helyezem.

Madársaláta prosciuttoval és kecskesajttal

Hozzávalók (2 személyre):
10 dkg madársaláta
10 dkg friss kecskesajt (ha borskéregben van, az a legjobb)
10 deka prosciutto crudo
1 evőkanál extra szűz olívaolaj
1 teáskanál tárkonyos mustár (M. de Turenne)
2 teáskanál száraz fehérbor (nálunk most Jásdi chardonnay és pinot blanc társítása volt)

Elkészítése:
A madársalátát, a „metéltre” vágott prosciutto crudót és a felkockázott kecskesajtot tálra teszem, majd elkészítem a dresszinget. Az olívaolajat simára keverem a fehérborral és a tárkonyos mustárral, végül az előzőleg tálra halmozott finomságokra öntöm.

2010/03/11

Régiségek

Nekem nem túl nehéz ajándékot venni. A konyhafelszerelési szaküzletekben mindig található valami olyan, amivel szívesen kiegészíteném az eszköztáram, így csak választás kérdése, hogy épp mi kerüljön a csomagba.
Szerencsére Ember szeret hétköznap is meglepni ezzel-azzal (lehet irigykedni :)), tegnap többek közt egy régóta vágyott mártásos lábost kaptam tőle – persze azzal a kitétellel, hogy hétvégén már fel is kell avatnom –, de ezen kívül természetesen van még a fejemben „számtalan szebbnél szebb gondolat”, hogy mi mindennel bővíteném még a konyhámat. Ezek listája gyakorlatilag végeérhetetlen, mégis arra kellett rájönnöm, hogy a mostanában leginkább vágyottak jó része dédanyáink konyhájában annak idején alapfelszereltség volt.
Jócskán van ezen a képzeletbeli listán olyan ami nélkül lehet élni, mégis, mivel az étel íze mellett az esztétikum sem elhanyagolható, régóta szeretnék beszerezni például egy vajformázót. Talán csak nekem fontos, mégis úgy érzem, más lenne egy nyári reggeli hangulata, ha az ablakon beömlő meleg napfényben apró virágmintás vajjal ehetnénk a friss kenyeret (igen rosszul viselem, hogy március idusán még hatalmas pelyhekben szakad a hó). Apróság, mégis sokat számít.
De ha eltekintek a látványtól és szigorúan a csak funkcionalitásra koncentrálok, akkor is volna jópár dolog, ami – aranyárban – bár szintén beszerezhető manapság is, régen egy háztartásban teljesen természetesen megtalálható volt. Ennek a valaminek a nevére nem emlékszem ugyan, de a rajta készült ételekre igen: egy nyeles öntött vaslap, amin a világ legjobb pirítósai, és télen – a faszenes sütés hiányában – gázon sült grill húsai készültek zsiradék hozzáadása nélkül, ahogy azt mostanában előszeretettel hangoztatják. Nesze neked reformkonyha, a nyeles öntött vaslap eltűnt, akinek télen grillhúsra fáj a foga, megveheti helyette az elektromos konyhai grillezőt, amitől sosem lesz olyan íze a húsnak, mint amilyen a vaslapon lett volna. Azt a bizonyos pirítóst egyébként pár éve megpróbáltam reprodukálni teflonsütőben, de azon kívül, hogy égett és füstölt a kenyér mint a gyárkémény, ízre sem volt még csak hasonló se, úgyhogy végül maradtuk mi is az elektromos kenyérpirítónál.
És ha már a vas és acél országánál tartunk :): öntött vaslábos. Abban egy igazi tejfölös csirkepaprikást készíteni... Meg sem próbálom a teflonos lábosban készült csirkepaprikáshoz hasonlítani, nem is lehet.
De hogy ne csak az ételekről, az italokról is legyen szó: fém szódásszifon. Nem, nem a műanyag borítású szifon és nem is az előre palackozott szikvíz, hanem az a „metálfényezésű” szódásszifon, amiből 20 évvel ezelőtt apám atlétában itta nyári melegben a frissen készült szódát; amikor pedig kifogyott, a nővéremmel versenyeztünk, hogy ki tekerheti bele az új patront és figyeltük, mikor kezd sziszegni a szifon és „korogni a gyomra”, mert akkor ment bele jól a szénsav.
Persze ilyenkor azonnal vagy százféle gyerekkori emlék idéződik fel bennem és nehezen állom meg, hogy ne kezdjem idealizálni a régi időket – amik valójában távolról sem voltak ideálisak –, de a fentieket mégsem nosztalgiából írtam. Jónéhány olyan eszköz hiányzik manapság a konyhánkból amivel a 21. század ételei is ízletesebbek és még élvezhetőbbek lennének. Ha lassacskán is, de a még fellelhetőeket majd igyekszem beszerezni, szerencsére van pár hely ahol felbukkannak; előbb-utóbb a mikró, a botmixer és a százfunkciós robotgép mellé csak kerül egy egyszerű vajformázó is. :)

2010/03/10

Csupadió torta

Vasárnap családi születésnapra voltunk hivatalosak és mi vállaltuk a tortaszállító szerepét. Úgy döntöttem, ha már transzporterekké avanzsálódtunk, akkor legyünk mi a cukrászat is, megsütöm én a tortát. Nem volt túl egyszerű dolgom, az ünnepelt egy férfiember volt, így valami nem túl édes, mégis tartalmas dolgot kellett kreálnom; de mivel a mazsolákkal mentünk, valami olyat kellett sütnöm ami a kicsiknek is ízlik. Utóbbiak miatt egyértelmű volt, hogy jó minőségű csokoládét valamilyen formában tartalmaznia kell a tortának, ráadásul gyerekbarát mivoltából adódóan lehetőleg olyasvalami kellett, ami sem túl lisztes, sem túl cukros. Ez a csupadió torta született belőle főzött lime-os sárgakrémmel, valahogy sejtettem, hogy ezzel nagyon mellélőni nem fogok. Némi alkoholt ugyan az én szervezetem elbírt volna még benne, de gondoltam inkább kivárom, míg a mazsolák nagykorúak lesznek, nehogy a gyámhatóság is beszálljon az ünneplésbe. :)

Hozzávalók:
A liszt nélküli tortalaphoz:
5 tojás
30 dkg darált dió
15 dkg cukor
10 dkg 65%-os étcsokoládé
1 csipet só
1 kávéskanál sütőpor
A krémhez:
1 liter tej
10 tojás sárgája
35 dkg cukor (a harmada mézzel kiváltható)
12 dkg rétesliszt
1 vaníliarúd
3 kisebb lime leve és reszelt héja
A díszítéshez:
10 dkg darált dió
némi étcsokoládé forgács
egy marék dió
Elkészítése:
A tésztához a tojások fehérjét kemény habbá vertem a sóval és a
cukorral. A sárgáit fokozatosan beledolgoztam, végül hozzákevertem a sütőporral előzőleg összevegyített darált diót és apróra tört étcsokoládét. A masszát 180 fokra előmelegített sütőben sütőpapírral bélelt tortaformában kb. 40-45 perc alatt készre sütöttem (tűpróbát érdemes végezni).
Miközben a tortalap sült, elkészítettem a klasszikus sárgakrémet némi lime-mal megbolondítva. A tejet simára kevertem limelével, a cukorral és a liszttel, majd fokozatosan hozzádolgoztam a tojások sárgáit, hozzáadtam a reszelt limehéjat, legvégül pedig a vaníliarúd kikapart belsejét és magát a rudat is. Nagyon alacsony lángon folyamatos keverés közben sűrű krémmé főztem.
Mihelyst a tortalap kihűlt kettévágtam, és megtöltöttem a szintén lehűtött (de még nem megdermedt!) sárgakrém háromnegyedével. Díszítésnél a tetejét és az oldalát bevontam a maradék krémmel, majd beszórtam a díszítésre szánt darált dióval és étcsokoládé forgácsokkal, végül pedig a leendő szeletek megjelöléséhez egész diódarabokat és csokoládét nyomtam a tetejére.

Nem volt sok időm fényképezni, hamar elfogyott. :)

Egy nem-étteremkritika: Wang mester konyhája

Sokszor keveset, de sokfélét. Szívesen és gyakran kóstoljuk különböző népek konyhájának ételeit és nem csak azért, hogy – ilyesfajta közhellyel éljek – ezen keresztül is ismerkedjünk kultúrájukkal, hanem mert önző módon imádunk tobzódni az egzotikus fűszerek adta szín-, íz- és illatkavalkádban.
Mostanában megint kitört rajtam, hogy valami kínai-félét ennék, ha pedig kínai, akkor Wang mester vagy, ha kevesebb időnk van, Momotaro. A Nőnapra fogva – a jó evést gyakorlatilag bármivel meg lehet indokolni :) – Ember úgy döntött, hogy Wang mester legyen, ezért a márciusi jeges széllel dacolva elvándoroltunk a Telepy utcába. Wang mestert szerettük és ismertük már a régi Lan Zhou-ból a Fő utcából, de mióta székhelyet és konyhát váltott, nem kóstoltuk még.
A környék nem a legfelemelőbb, ezt tudtuk előre, de mindemellett nekem még az étterem hangulata is kissé hideg-rideg, a túl sok fény, a világosra festett falak, az óriási plazmatévé inkább emlékeztetett egy színvonalasan kibővített kínai büfére, mint egy bensőséges hangulatú étteremre. Sebaj, ezúttal nem romantikázni jöttünk (bár az előző hely adottságai még annak is tökéletesen megfeleltek), hanem enni, lássuk az étlapot!

Zavarbaejtően nagy a választék, az ételleírások pedig nem túl sokatmondóak, de némi keresgélés után megtaláltuk a számunkra megfelelőt és rendeltünk. (Ez utóbbi teljesen simán azért nem ment, pincérünk, bár rendkívül kedvesen és lelkesen bólogatott mindenre amit kérdeztünk, szinte egyetlen szót sem beszélt magyarul, így az egyik előételt csak harmadszorra sikerült eltalálni és jól kihozni – de minden jó, ha jó a vége.)
A hely hangulata és a kezdeti kis baki ellenére viszont mikor végre elénk kerültek az ételek már tudtuk: megérte. Az előétel szó szerint és átvitt értelemben is erős felütés volt :), az ínyenc marhafalatok zöldségekkel volt számomra rögtön az elején az este egyik csúcspontja; a marha omlós, ízletes, a zöldségek roppanósak, a szósz pedig leírhatatlan. Az ízletes fagomba bájosan aljas: bár az étlapon nem volt csípősként feltüntetve, a benne lévő torma erőteljes és alattomosan kúszik az agyunkig, hogy a szemünk is könnybe lábad. Egyszerűen imádtuk.
Főételekből alaposan berendeltünk, de nem bántuk. Úgy voltunk vele, hogy inkább elvisszük ami megmarad, de minél többfélét szeretnénk megkóstolni végre a szecsuáni konyha ételeiből is, így a szokásosnak mondható zöldséges rizs mellé kértünk szerencsés sertéscsülköt és zöldhagymás birkahúst is. A pirított házi Wang tésztáért ezúttal a szívem szakadt meg (egyszerűen imádom – a szomszéd asztalnál azt rendelték, én meg csak néztem nyálcsorgatva), de az önuralmam és a fogyókúrám ezúttal erősebbnek bizonyult és másik nagy kedvencemet, padlizsánt rendeltem hozzá, pekingi módra. Persze szerettünk volna még vagy tízféle ételt megkóstolni, tengeri herkentyűket és szárnyashúst is, de valamit mégiscsak tartalékolni kell az elkövetkezendő látogatásokra is.
A főételek közül a zöldhagymás birkahús és a pekingi padlizsán volt az, ami mindent vitt. A birkán nagyon enyhén átütött egy kevés faggyúíz, épp csak annyira, amennyire már le tudja vetkőzni a durvaságát úgy, hogy még birkahús maradjon; a zöldhagyma roppanós és friss volt, a padlizsán pedig számomra ismét a leírhatatlan kategóriába tartozott, olyan puha, szinte "remegős" volt, hogy Ember először kétségbevonta, hogy egyáltalán padlizsán volna. Ha nagyon bele akarnék kötni valamibe, akkor az talán a túl sok szójaolaj volna rajta, na de kérem, ott az evőpálcika, csepegtessük le ha túl tömény, és különben is, egyáltalán nem akarok belekötni.
Mindezek után desszert már nem fért belénk, de ezt most olyan nagyon nem is bántam, ideje is volt már indulni.
Az egyetlen, ami kicsit rossz szájízt hagy az emberben távozáskor – bár ez a régi Lan Zhou-ban is így volt, ezért nem lepődtünk meg rajta –, az a „maradékok” (??? – gyakorlatilag az ételek fele :)) elcsomagolásánál a dobozokért felszámolt összeg. Nem nagy tétel, dobozonként 50 Ft, de épp ezért érthetetlen, miért nem lehet ezt beépíteni az ételek árába, hogy ne hasson úgy, mintha kínai büféből távoznánk, elvitelre kérve a munkaebédet. Kár érte.
Mindent összevetve elégedetten és jóllakottan szedtük a lábunkat hazafelé a mínuszokban és azt tervezgettük, milyen társasággal jöjjünk vissza, hogy megkóstolhassuk a csirkelevest is hegyi gombával, mert azt csak minimum 4 személyre főzik.

Nőnapi visszatérés

Sosem hittem volna, hogy majd' egy hónapig szenvedek a fülemmel, de hurrá, ez is megvolt, végre újra megtapasztalhatom a hallás csodálatos élményét. És ami talán még ennél is jobb, az ízlelését. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy a hallás és az ízlelés ennyire szorosan összefügg, de ezalatt a négy nyavalyás hét alatt úgy éreztem, még enni és főzni sem tudok rendesen, mintha az ideiglenes halláscsökkenéssel együtt az ízlelőbimbóim is megadták volna magukat.
Nem volt pont mára tervbe véve a nagy "come back" a blogra, de így sikerült, a nőnapi virágokkal együtt én is megérkeztem és folytatom. Valahogy így.




Parti Nagy Lajos:
Nóta bene indul, három, négy.

Szivar gyúl

ott folytatom. hol félvehagytam. az
asztalon csikkek, bakák ülnek
a porcogó huzatban. fenik a sürgős
éjszakát. ott folytatom. fogy a turbinaszóda.
fölhajtott gellerben a táj. lezuhanva a
trombitaszóra szájharmonikus papagáj.
ott folytatom. lassan kivarjul. vállak,
bokák szép kórusa. hónom alatt folyton
szivar gyúl. így röptet körbe a Musa.
ott folytatom. az asztalon.
hol félvehagytam.
csikkek, bakák, füzet, kapor.
zacskóba söprött mondhatatlan.
petárda ellen pampapor.
a verdesés. a két könyök szaga.
ahogy csak szít. amikor oltana.
hol föl se száll. hol el se fojtja. ott folyta.

Raktam

Amint azt az előzőekben írtam, az elmúlt pár napban két dologra redukáltam a főzést, így a mostani bejegyzés témája sem igazán friss, de annyira megkívántam, hogy előhalásztam a róla készült fotót és csendesen csorgatom a nyálam, hátha attól jobb lesz.
Nagyon szeretem a rakott dolgokat. Mindent, amit rakni lehet (márpedig mit ne lehetne?), az jó, ez biztos. Nálam az összes ilyen összesütős-dolog kizárólag római tálban készül (a világ egyik legjobb találmánya), szerintem így érnek össze legjobban az ízek. Ez itt a rakott krumpli egyik verziója, egész pontosan az, ahogyan én általában készíteni szoktam, de persze ez is variálható az évszaknak megfelelő zöldségektől és hangulattól függően számtalan módon. Nekem ez az egyik kedvencem, kicsit átmenet a gratinírozott burgonya és a hagyományos értelemben vett rakott krumpli között.


Hozzávalók:
60 dkg burgonya
50 dkg gomba (aki szereti, bevállalhatja különféle erdei gombákkal is, úgy a gomba íze jobban dominál majd, aki kevésbé, használhat egyszerű championt is)
500 ml tejszín
4 tojás
2 nagy fej vöröshagyma
3 gerezd fokhagyma
2 pár virsli
10 dkg kockázott bacon
2-3 evőkanál olívaolaj
só, bors, kakukkfű, rozmaring


Elkészítése:
Kissé macerás mindent külön-külön előkészíteni, de megéri. A tojásokat keményre főzöm és felkarikázva félreteszem egy tálba. A bacont zsírjára pirítom, és ha kész, azt is félreteszem. Egy kevés olívaolajon lepirítom az előzőleg vékonyra szeletelt gombát és az is mehet egy tálba. Ugyanezt teszem a felkarikázott vöröshagymával, majd a szintén felkarikázott virslivel is. Ezek után hajszál vékonyra szeletelem a burgonyát és (előfőzés nélkül, nyersen) elkezdem rakni a cseréptálba az előzőleg lepirított hozzávalókkal együtt: burgonya, virsli, bacon, tojás, hagyma, gomba és így tovább, amíg minden hozzávaló el nem fogy. Természetesen minden rétegnél fűszerezek és valahol középtájon elszórom rajta a felaprított fokhagymát is. A legfelső réteg krumpli legyen, amire végül ráöntöm a tejszínt. Nem kell aggódni, nem marad a tetején, szépen befolyik a "rakás" közepébe is. Ezután 200-220 fokon addig sütöm, míg a tetején a krumpli megpirul.