Békebeli tejszínes kuglóf

"Ugorjatok fel, Leonida néni mazsolás kuglóffal vár, csokoládét is főz mellé!" - számomra az ilyen és ehhez hasonló mondatok mindig valami megfoghatatlan csodát jelentettek, mikor tizenéves koromban kedvenc ifjúsági regényeimet, László Endre Szíriusz kapitány sorozatát olvastam ezredszer (ha jól emlékszem, hangjátékként is ment a rádióban). Szíriusz kapitány mellett Leonida néni is emblematikus figurája volt a regényeknek, és a holdbéli kalandok mellett valahogy mindig vártam, hogy egyszer csak megtudom a könyvekből a szoljanka leves titkát is csakúgy mint azt, mi történt Pintonnal és anyukájával. Bár a kedves idős házvezetőnő receptjei sosem szerepeltek a regényekben (vajon miért nem? :)), mégis szinte éreztem az általa készített nyalánkságok ízét a számban, és óriási igazságtalanságnak érteztem az élettől, hogy nekem ezen a Föld nevű bolygón kell senyvednem akkor és ott, mikor pár tíz évvel később a Holdon egy hozzám hasonló korú fiatalokból álló csapat nemcsak hogy a világ legizgalmasabb ügyeiben nyomoz, de még ráadásul mazsolás kuglófot is kap forró csokoládéval, míg nekem csak a Maki csoki jut néha. Mindenestre azt hiszem akkor határoztam el, hogy ha "nagy leszek", én bizony megtalálom annak a Leonida néni-féle kuglófnak a receptjét és viszlát, Maki csoki!

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a csokoládét elkészítettem, a kuglófot megsütöttem, a Maki csoki gyártását megszüntették (tényleg, emlékszik még rá bárki is rajtam kívül?), de Szíriusz kapitány kalandjaira azóta is jó szívvel gondolok vissza, és ha a vakarékok majd elég idősek lesznek hozzá, mindenképp a kezükbe nyomom. Már nem emlékszem, honnan ez a recept, de talán nem is számít. Számomra ez A KUGLÓF, békebeli, igazi, forró és illatos, talán még Leonida néninek is ízlene.

Hozzávalók:

50 dkg liszt

4 dkg friss vagy 1 zacskó szárított élesztő

1,5 dl langyos tej

1,5 dl tejszín (20%-os)

13 dkg cukor
2 dkg bourbon vaníliás cukor

15 dkg vaj (és egy kevés a forma kivajazásához)

10 dkg mazsola

5 tojás

5 evőkanál whiskey (bourbon) vagy rum

1 lime reszelt héja

csipet só

zsemlemorzsa a forma kiszórásához

porcukor a kuglóf megszórásához

Elkészítése:

A megmosott mazsolát beáztatom a whiskeybe és némi meleg vízbe, és félreteszem. Míg ázik, a lisztet tálba szitálom, a közepébe kis lyukat fúrok, beleöntöm a langyos tejet, egy kevés cukrot és belemorzsolom az élesztőt. Kicsit elkeverem és 15 percig pihentetem, hogy kissé felfusson. Ezután hozzákeverem a tejszínt, a cukrot, a tojásokat, a kissé lágy vajat, a reszelt limehéjat és a sót. Az így kapott tésztát alaposan kidagasztom (leglalább 20 percig megy a gép), minél levegősebb, annál finomabb lesz majd a kuglóf. Ha már hólyagos, akkor hozzákeverem a lecsepegtetett mazsolát is, és a kész, nokedli tészta sűrűségű masszát kivajazott, kizsemlemorzsázott formába öntöm. Letakarom és meleg helyen újabb negyed órát kelesztem. Nem kell megijedni, őrülten nem fog felfutni, éppen hogy csak egy kicsit megemelkedik, de nem baj (attól még ezt a lépést ne hagyjuk ki)! Végül 200 fokra előmelegített sütőbe tolom és 50-60 percig sütöm. Készenléti állapotát érdemes tűpróbával ellenőrizni, ha esetleg sülés közben úgy látjuk, túlságosan barnul a teteje (vagyis az alja, nézőpont kérdése :)), akkor fóliával letakarhatjuk, nehogy megégjen. Ha megsült kiveszem, hagyom a formában kihűlni, majd kiborítom és porcukorral megszórom.

Nutella házilag

Tegnap óta némiképp megnyugodtam, lassan mégis kezd összeállni a kép a hétvégével kapcsolatban, körvonalazódik a terv, hogy mikor kihez és merre; sőt este hazafelé még barkát is sikerült szereznem, a húsvéti lakásdíszeket is megtaláltam a gardróbban, úgyhogy most kellő mennyiségű nyúlban és tojásban pompázik a lakás. Apránként elkezdem előkészíteni a hétvégi fogásokat is, hogy ne egyszerre dőljön a fejemre a ház, a kuglófhoz való házi mogyorókrémet még gyorsan ma reggel munkába indulás előtt összedobtam, az úgyis sokáig eláll(-na, ha nem nyalnánk bele folyton).

Nem szeretem a nutella szót, arról nekem mindig a gyárilag készült, tömény, aromáktól és ízfokozóktól hemzsegő édesség jut az eszembe, de a poszt címében mégis ezt használtam, hát mit tegyek, ha így híresült el a dolog? A házi mogyorókrémben az a jó, hogy maximum tíz perc alatt elkészül (nyugodtan lehet stopperrel ellenőrizni :)), és az a rossz, hogy bár elvileg hűtőben egy hétig is elállna, gyakorlatilag szintén tíz perc alatt el is tud fogyni, pedig az adag nem kicsi, az itt leírt mennyiségből két kis üvegre elegendő krém lesz. Palacsintába kötelező, piskótához opcionális, tele igazi mogyoróval, és (sajnos) nem csak a gyerekek szeretik.

Hozzávalók:
7 dkg nádcukor porrá őrölve (ha nincs nádcukor jó a sima porcukor is, de abból kb. 10 dkg kell és a végeredmény szerintem nem lesz olyan finom)
10 dkg őrölt pörkölt mogyoró (vagy 8 dkg mogyoró és 2 dkg dió – így kicsit lágyabb lesz az íze)
1,5 - 2 evőkanál jó minőségű cukrozatlan kakaópor
7 dkg vaj
1 dl sűrített tej (nem a cukrozott tubusos, hanem az üveges folyós – minél magasabb a zsírtartalma, annál jobb)

Elkészítése:
Rendkívül bonyolult az ügymenet, a vajat kissé meglágyítom, hogy krémes állagú legyen, simára keverem a tejjel és a kakaóporral, majd kanalanként felváltva hozzáadom a cukrot és a mogyorót. Hideg téli napokon az eredményt sűrű kóstolgatással addig ellenőrzöm, míg legalább a fele elfogy és már csak egy üveget tudok megtölteni a maradékkal (na jó, nyáron is ezt csinálom). Fontos tudni, hogy cseppet sem költségkímélő nass, no nem a hozzávalók miatt, hanem mert a hűtő kb. négyszer annyi áramot fog fogyasztani a mogyorókrémre való folyamatos rájárás és hűtőajtó-nyitogatás miatt.

Este lesz fent fotó is, de már majdnem elkéstem a munkából, így azt feltenni már nem volt időm.

Update: már fotó is van.

Húsvétoló Húsvét-elő

Jó de én pénteken hatórás vagyok háromnegyed hétnél előbb nem érek haza és még akkor kéne bedagasztanom a kalácstésztát hogy másnap megsüssem de hánykor ha reggel nekem vágta a fogászatra hogy fehérek legyenek a metszőim a szemeim meg a rágóim vagymi őrlőim mint a húsvéti nyúlnak és egyébként is a fene akar megint fonottat húsvétra pedig milyen finom az most akkor legyen mégis áh szakítunk a hagyományokkal kuglóf lesz és kész de ahhoz be kéne vásárolni még jó hogy pont két napja voltunk hát miért nem lehetett ezt addigra már kitalálni és miért nem tudtuk akkor megvenni a hozzávalókat de amúgy is ha én szombat reggel fognyűvőhöz megyek akkor nem látom hogy tömik az arcukba a mazsolák a mazsolást a bögre tej mellé egyébként meg végülis anyukádékhoz melyik nap menjünk mert úgy kell főznöm vagy nem hogy ott meg terüljasztal és mégiscsak kéne vinni valamit oda is ha már vendégség de akkor anyámékhoz meg mikor érünk oda és persze a születésnapi orchideáját megint otthon fogjuk felejteni amúgy meg oké hogy mindenki akar a gyerekekkel locsolkodni tojásozni meg ünnepelni és az jó hogy tesódék legalább anyukádékkal egy kalap alatt de mi lesz az én tesómékkal főleg hogy este Pomodoro még a dínósóra is elmegy vasárnap meg már nem olyan frankó és különben is most főzzek valamelyik napra vagy anyukád adja a máltait egy hétre ecsedi sonkával füstölt szalonnával meg töltött káposztával mert akkor nem csinálnék semmit de ha egyébként főznék illik-e nyúlgerincet csinálni vagy kiborulnak a kicsik hogy megesszük a csokit hozó tapsifülest jut eszembe addig még le kéne szedni a gardróbból a húsvéti lakásdíszeket mert csak a szalmanyúl van kint a polcon egy éve az is azért mert tavaly ünnep után elfelejtettem eltenni meg jó volna még a porszívóval is végigszaladni a lakáson mert ellep a panelpor talán még egy felmosás is belefér viszont én holnap györgyizek te meg a szabaditsnál vagy és barkát is kéne még venni különben mit fogok Buborékkal feltojásozni és …

Jajjjjjjistenem!

Update: Pénteken csak fél ötös vagyok, juhé! :)

(Fotó innen.)

Beleszerettünk

Szombat, napsütés, édes kettes, mi kell még?
Egy csendes terasz valahol egy kedves utcácskában, és egy jó kávé. Nekünk megvolt, bár ez itt nem a reklám helye.

Szentendrét sokáig nem szerettem. Turisták tömkelege, álmatyó terítők/ujjasok/gyöngyékszerek dögivel, rosszabbnál rosszabb neves és névtelen éttermek és cukrászdák, és mindenhol külföldiek pénztárcájához igazított horrorisztikus ár. Aztán a Nagy Szerelem kellős közepén egyszer csak megláttam szentendre mögött Szentendrét. És szerelem lett az is. Szűk sikátoraival, régi házaival, miniatűr múzeumával, bájos kovácsoltvas ablakrácsaival és a kávézóval, amely akár maga is kiállítási darab lehetne a miniatűr múzeumban.

Mintha egy mesébe csöppentem volna, icipici terecskén icipici házikó, icipici házikóban icipici kávézó. De apró mivolta csak a fizikai méreteiben mutatkozik meg, valójában nagy kreativitás, nagy szeretet és még nagyobb lelkesedés érezhető azon a hazánkba települt amerikai fiatalemberen, aki meglátta itt a lehetőséget és azóta is a pult mögött főzi a kávét. Az igazi frappét. És saját készítésű fekete olivakrémet készít mellé, vagy ha épp nem azt, hát valami más „kencét” amihez épp ihletet kap. És rusztikusan kockázza az uborkát az igazi görög salátába vagy a kéksajtos mézes-diósba, és még a párna is csíkos a fenekem alatt, ahogy annak egy mesében lennie kell (talán csak egy lábatlankodó macska hiányzik). És, és, és… Nincs és. El kell menni. Kötelező.
Szeretem Szentendrét.

Dorothea Café
2000 Szentendre, Jankó János utca 4.
Nyitva:
H-P.: 08:00-22:00
Szo-V.: 08:00-23:00

(Mikro Csodák Múzeuma itt.)

(Fotó innen.)

Saját

Reggelizni
szeretnék veled.


Hosszú éjszaka
után
lustán
kelni,
lassan,
nem sietve,
hogy a
paplan
alá osonjon
a tavaszi
napsugár
és kedvtelve
apró köröket
rajzolgasson
a hasadon
és belecsókoljon
a köldöködbe.

Felkelni
gyűrötten,
kócosan,
félig csukott
szemmel a
konyhába
balllagni,
hogy mint a
nyugdíjasok,
bevegyük
mind a
vitaminok’
és a
szervezet
számára
elengedhetetlen
összes
ásványi
anyagot
egy csésze
kávéval,
mert a
balansz az
meg kell
legyen.

Aztán
megcsinálnám
a pirítóst,
kicsit füstösen,
kicsit odaégve,
hogy muszáj
legyen
kimenni
az erkélyre,
ahova
az olviás
paradicsomot
kistányérban
már
te hozod,
s ahol
meztelen
mellkasod
arra csábít, hogy
hozzádbújjak
egész testtel
és érezzem:
jó veled a reggel.

Feng shui a tányéron

A feng shui, mint fogalom szelet és vizet jelent. Más szóval a környezetet, egészen pontosan érezni a saját környezetünket. Ha úgy jobban tetszik, a térrendezés művészete. Mindenkinek vannak kedvenc helyei, akár egy romantikus nyaralóhely, akár a lakáson belül egy zug (ideális esetben az egész lakás), ahol minden különösebb ok nélkül egyszerűen csak azt érezzük, hogy ott rendben vagyunk. Rendben magunkkal, a világgal, a testünkkel, a lelkünkkel. Az ottani színek jól esnek a szemünknek, az apró neszek megnyugvást, a minket körülvevő tárgyak tapintása boldogságot ad. A feng shuinak számtalan helyen utána olvashatunk, tanfolyamokra járhatunk ahol elsajátíthatjuk a dolog mikéntjét is, mégis a lényeg, a cél összesen ennyi. Megfelelő színeket, formákat és anyagokat használva olyan környezet kialakítása, ami testileg-lelkileg felüdülést nyújt és békét ad. Engem először tizenévesen fogott meg a dolog, aztán amikor saját lakáshoz jutottam, már a feng shui térrendezési elveit szem előtt tartva rendeztem azt be, mondhatni az utolsó szögig (nem, nincsenek csengő-bongó-lógó-fityegő-füstőlő bigyók, nem erről szól a dolog :)).

A napokban azon gondolkodtam, vajon mennyire igaz ez a tányérunkra is. Persze az mindenkinek természetes, hogy egy rosszul kinéző étel, egy összeesett sütemény, egy seszínű húsdarab, egy rothadó gyümölcs vagy egy fonnyadt zöldség nem hozza meg a kedvünket az evéshez. De vajon van-e köze a tányérunkon lévő ételek esztétikumának a fizikai valónkra? Másképp érezzük-e az ízeket, másképp emésztünk-e, ha egy adott étel másként van tálalva?

A főiskolán egy félévre felvettem a kiadványszerkesztés tantárgyat. Időnk nagy részében azt tanulmányoztuk, hogyan lehet profi módon képeket manipulálni bármilyen módon, akár úgy, hogy tetszetős, kívánatos legyen majd a fotó tárgya, akár épp ellenkezőleg. És bár mindenféle képet górcső alá vettünk, sőt magunk is megtanultuk manipulálni azokat, a félév döntő hányadában valamiért mégis ételfotókkal bíbelődtünk. Vajon miért? (A történelmi hűség kedvéért azért gyorsan leszögezem: ebben a blogban a saját készítésű fotók semmilyen manipuláción nem esnek át, egyrészt mert nincs olyan profi felszerelésem és számítógépes programom hozzá, másrészt mert az általam tanult technikák már ezer éve elavultak, harmadrészt mert nem akarom.)

A színterápiáról mindenki hallott már. Ez tömören annyit takar, hogy a különböző színek különböző lelkiállapotot idéznek elő bennünk, a szürkétől pl. levertek leszünk, a zöld felfrissít, de meg is nyugat, stb. De vajon az ételeinkre – kissé másként értelmezve – mennyire igaz ugyanez? Az, hogy egy tél közepén szupermarketben vásárolt zöld, ropogós saláta a nyár illúzióját kelti bennünk mennyire csak azon múlik, hogy az eszünkkel tudjuk, ez amúgy itthon csak nyáron terem? És egy csomag mélyfagyasztott piros málna valóban jót tesz nem csak a testünknek, de a lelkünknek is?

Hirtelen semmi más nem jut ezzel kapcsolatban eszembe, csak a színdiéta, pedig az közel sem ugyanaz, mint amin én gondolkodom. A színdiéta követői kétféle elvet vallhatnak, vagy hogy minden étkezésnél lehetőség szerint minél többféle színű étel szerepeljen a tányérunkon (de legalább alapszínek), vagy azt, hogy egy adott étkezést egy szín köré kell csoportosítani.

Feng shui cooking címszavakkal számtalan cikket, sőt, egy-két szakácskönyvet is találok a neten, de az általános leírásokon és a receptek hogyanján kívül a fizikai befolyás miértjére, pszichológiájára és kémiájára nem igazán ad választ egyik sem, márpedig én ennél valahogy mégis sokkal többnek érzem a dolgot. Már csak azért is, mert nem hiszem, hogy én volnék az egyetlen, aki ha meglát egy óriási adag, tányérról szinte lecsorgó, tömény, zsíros ételt, már a ránézéstől is túlevettnek és elnehezültnek érzi magát, noha még egy falatot sem nyelt le belőle. Mint ahogy lehet, hogy bolondság, de számomra a világ legvidámabb étele a tükörtojás, mert úgy érzem, amint elém teszik és szinte pimaszul rám mosolyog a sárgája, rögtön kisüt a nap és boldogságérzetem támad (nem véletlenül hívják az angolok sunny side up-nak, vagyis, hogy a tojás a „napocskás felével felfelé” van).

Hivatásos szakácsok persze külön tanulják az ételek tányéron való elrendezését, de az én kérdésemre, miszerint van-e ennek a fajta gasztro-feng shuinak valóban mérhető fizikális hatása az emberi testre (a nyálelválasztás beindításán kívül), választ még sehol sem találtam (vagy nem jó helyen kerestem eddig). Tudja ezt valaki?

És a végére maradt a nagy kérdés: vajon milyen színű és elrendezésű ételeket tegyek a gyerek tányérjára, hogy képes legyen 5 percig a fenekén ülni és csak az evéssel foglalkozni? :)

Túrós-málnás piskóta

Medvehagymás tavaszt mindenkinek! (Piskótás poszt lesz vagy medvehagymás?)
Most már senki sem akadályozhatja meg a tavaszt abban, hogy ne csak bekacsintson néha a zimankóba, hanem végleg itt is maradjon. Nincs több hóesés, nincs több reggeli fagyoskodás a villamosmegállóban munkába menet, ennek örömére olyan mélyre dugtam a csizmámat a gardróbban, hogy ha most elkezdeném keresni, akkor se találnám meg novemberig.
A múlt szombati ragyogó napsütésben persze már mi sem bírtunk magunkkal, muszáj volt kitörni végre a városi dzsungelből és kirándulni egyet a szabadban. Még az autóhoz sem volt kedvünk, úgy döntöttünk vonatozunk a pulyákkal, hadd lássák kicsit más szemszögből is a világot. A más szemszög ezúttal szó szerint is sikerült, visszafelé Pomodoróval addig kukucskáltunk a mozdonyvezető fülkéjébe, míg félúton behívott minket és ott utazhattunk hazáig.
Miután alig vártuk már, hogy legyen végre egy ilyen szép tavaszi napunk, a kirándulást jó előre beterveztük, megfőztem péntek este, hogyha hazaesünk fáradtan már csak melegíteni kelljen az ételt; de persze vinni kellett szendvicseket is, meg a vakarékoknak (hétvége lévén) némi házi nassolnivalót.

Sokat gondolkoztam, hogy ez a triviális recept felkerüljön-e a blogra, de aztán úgy döntöttem, megvan a létjogosultsága a dolognak. A nass ugyanis krémmel töltött piskóta volt, és többször úgy tapasztaltam, a piskótakészítést sokan (még jónéhány cukrászda is) félreértik. Ilyenkor persze vadul bólogat mindenki, hogy igen, milyen sok a rossz piskóta, szivacsos, összelappadt, ízetlen, de én tudom a tutit, hogy szép magas legyen és könnyű: egy csomag sütőpor meg víz… Na, ne. Egyik sem. Nem tudom mi ez a zűrzavar a piskóta körül, de a finom, tömör, mégis puha és omlós tészta semmi faksznit nem igényel. Persze lehet cifrázni, fűszerezni, millió dologgal ízesíteni és igazán furfangossá tenni kinek-kinek fantáziája szerint. De az alap a 6-6-6, ennyi a lényeg.

Hozzávalók:
6 tojás
6 evőkanál kristálycukor
6 evőkanál liszt

Elkészítése:
A tojásokat különválasztom fehérjére és sárgájára. A fehérjét habbá verem (egy csipet só azért mehet bele) és kicsit behűtöm. A sárgáját habosra keverem a kristálycukorral míg a massza homogén lesz és teljesen kifehéredik. Amikor kész, kanalanként felváltva óvatosan hozzákeverem az előzőleg átszitált lisztet és a habbá vert, behűtött fehérjét (tehát egy kanál liszt, kever, egy kanál fehérjehab, kever, egy kanál liszt, kever…). A tésztát sütőpapíros formába öntöm és előmelegített sütőben 175 fokon kb. 30-35 percig sütöm. Ami tilos: az első 20 percben nyitogatni a sütő ajtaját (összeesik) és a készültségi állapotát tűpróbával ellenőrizni. Teljesen felesleges, a piskóta akkor van kész, ha a teteje aranyszínű, és amikor finoman megnyomjuk a tésztát, az „visszalök”. Ha kész, kiveszem, megvárom míg kihűl, és attól függően, hogy mi készül majd belőle, kettévágva töltöm, tortalapként megkenem vagy krémhez kockázom.
Én ezúttal egy egyszerű túrós-málnás tölteléket készítettem hozzá, darabos tehéntúrót, mézet és (fagyasztóból kiolvasztott) málnát összekevertem, végül egy kis habbá vert tejszínnel lazítottam. Az utolsó szeletig elfogyott, ebben nem volt hiba, egy bakit viszont elkövettünk: elfelejtettünk fényképezőgépet vinni a kirándulásra, így sem a süteményről, sem a csavargásról nem készült egy darab saját fotó se.

A kirándulás egyébként nagyon jól sikerült, Ember szedett egy jó csokorra való friss medvehagymát (este el is pusztította mindet némi juhsajt társaságában), Pomodoro többször volt „titkos küldetésen” a fák közt és a tóparton, Buborék – akire spontán rájött a dalolhatnék, így még nótafa is volt a csapatban – pedig megállás nélkül fújta, hogy száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol. :)