A mi boldog helyünk - Öreg Harang Borozó, Hévíz

Tizen- és huszonévesen a folytonos nyári bulik és haveri táborozások időszakában el nem tudtam képzelni, hogy mi a bánatért van annyi ember oda a gyógyfürdőkért. Valahogy úgy képzeltem, hogy ilyen helyekre kizárólag 70 év feletti megfáradt nyugdíjasok járnak (főként németek, persze), eszik a (szó szerint) harminc évvel ezelőttről itt maradt generálszószos egyenhúsokat a SZOT üdülőkből kialakított hotelekben, és addig áztatják magukat a melegvízben, míg a végén ráncosabban jönnek ki, mint ahogy bementek. Aztán azt vettem észre magamon, hogy idővel a fürdővárosok hangulatához is beérik az ember (nem, nem öregszem!), és olyannyira megtanulja becsülni és értékelni a csendet, a nyugalmat és azt a fajta lelassult életmódot, ami sajnos ránk itt a fővárosban egyáltalán nem jellemző, hogy a végén arra is rádöbben: nem a villamos után rohanás, a tülekedés és a panellakás, hanem ez, és csak ez a fajta életvitel volna valóban emberhez méltó.

A mi boldog helyünk története valahol a fiatalkori bulizós korszak végén, ennek felismerésekor kezdődött, első hévízi nyaralásunkkor. Amikor Budapesttől végre elszakadva édes kettesben terveztünk eltölteni egy pihenős-romantikus hosszú hétvégét kizárólag csendes olvasással, láblógatással, némi fürdőzéssel és természetesen evéssel. Tagadjuk vagy sem, nekünk nagyon is a kikapcsolódás része az étkezés, egy finom falat és egy kellemes bor íze a szánkban a hozzá tartozó meghitt beszélgetéssel és naplementével együtt. Megérkezésünk után viszont elég hamar sikerült rájönnünk, hogy erre nem a szállodában lesz lehetőség (hogy miért csapnivaló még mindig a legtöbb szálloda étterme, az is megérne egy külön bejegyzést), de nem is a bazársorba beépült egy-két, magát étteremnek nevező gagyikoszt-üzemben. Adta magát az ötlet, hogy ha már romantika, keressük fel a Hévízzel egybeépült egregyi szőlőhegyet, tele van éttermekkel és onnan biztosan szép a naplemente is. Felkerekedvén azonban pár perc után roppant csalódottak lettünk: a gyönyörű természeti környezetben a német turistákra alapozó, magukat önmaguk által magyarosnak kikiáltott rántott húsos-pizzás-bolognai szószos éttermek és borozók sora mellett sétáltunk korgó gyomorral és egyre kevesebb hittel, hogy itt még bármi igényes (nem puccos!) helyre beülhetnénk, amikoris az étteremsor legvégére érve a kis templom tövében megláttunk egy apró táblát Öreg Harang felirattal. 

Mindössze egy cirkalmas betűkkel kézzel megírt pár soros étlap kitéve, rajta alig egy-két féle, ám mind helyi jellegű szezonális étel. Azonnal tudtunk, hogy megtaláltunk a nekünk valót, bár azt akkor még nem sejtettünk, hogy ez lesz az a hely, ahova évente többször „haza fogunk járni”, ahol a tulajdonos-üzletvezető-felszolgáló (egyben!) Gábor már-már barátunk lesz, ahol mindig, minden időben megtaláljuk a békés romantikát és jó falatokat, és ami miatt (többek között) ma a Balaton-felvidéken keresünk házat, hogy egyszer végleg valahova a környékre költözhessünk. Nem sejtettük a legfontosabbat: azt, hogy – ma már kijelenthetjük – nekünk az Öreg Harang a boldog helyünk.

Gábor (akinek mellesleg fogalma sincs róla, hogy most a Harangról írok) Németországban dolgozott évekig, mikoris csalódottan ráébredt arra, amiről a pár éve Molnár B. Tamásék által elindított hazai gasztro-forradalom is szól: hogy cseppet sincs jól, hogy az itthoni éttermek nem dolgoznak helyi és szezonális alapanyagokkal, nem működnek együtt a helyi termelőkkel, és minden úgynevezett magyaros étel megfelelő tudás és technikai háttér hiányában rosszul, túlbonyolítva készül, viszont egyenízűre sikeredik. Gábor saját környezetében ezen változtatni akarva nyitotta meg pár éve az Öreg Harangot, ahová visszatérő vendégeket vár valódi magyar alapanyagokkal és ízvilággal.

Szürkemarhával, mangalicával, vízibivaly borjúval, szamár- és kecskehússal, halakkal, szezonális zöldség- és gyümölcsköretekkel, húga által sütött házikenyérrel és természetesen a muter rétesével. A kis családi vállalkozásban ugyanis tényleg minden házilag készül, még az ételek felszolgálásához használt egyedi cserépedényeket is maguk készíttették egy ismerőssel, a kis táblákra krétával kiírt ételkínálat pedig szinte naponta változik aszerint, hogy épp milyen friss alapanyagot kapnak és épp mi a szezonális zöldség- és gyümölcskínálat, melynek egy része természetesen a fater kertjéből származik. Egy hely, ahol a szódásszifon nem csak dísz, hanem aktív használatban van, mert sem ásványvizet, sem műanyag üdítőket nem tartanak, van viszont szóda, vele fröccs és számtalan gyümölcsszörp az ételek mellé; és akinek a tökéletes hangulathoz kevés volna a szőlőhegyi naplemente, a fantasztikus ételek és Gáborék őszinte vendégszeretete, az szenteljen némi figyelmet Gábor és testvére, Ági kertben lófráló két macskájának vagy valamelyik kutyájának, és máris megvan az idill. 

Az este végére pedig mindenkiben ott lesz a bizonyosság: egy éttermet csak így szabad vinni, szívvel-lélekkel, az igazi, sallangmentes hazai ízek valódi szeretetével, ahol a családias hangulat nem csak reklámszöveg, hanem a tulajdonosok természetéből fakadóan egyszerűen magától értetődik.

Hagyományos, mindössze néhány ételt bemutató gasztrokritika helyett szerepeljen itt inkább néhány hangulatkép és az elérhetőség, aztán mindenki döntse el maga, hogy ellátogat-e hozzájuk. Az Öreg Harangba, a mi boldog helyünkre.

Ui.: A képek egy részét nyitvatartási időn kívül fotóztuk, azért nincs rajta vendég. Nyitvatartási időben tele van. :)

Öreg Harang Borozó: Egregyen az Árpád-kori templom alatt

Asztalfoglalás (Fisli Gábor): 06-30/927-90-11
Nyitvatartás: 15:00-23:00 (Hivatalosan. Egyébként meg ameddig vendég van. :) ) Eredetileg szezonálisan tart(ott) nyitva, vagyis áprilistól szeptember vége-október elejéig. Pár napja viszont azt mondta Gábor, hogy idén először gondolkodik egy pár hetes-hónapos téli nyitvatartáson is.

Ez van

Ember múltkor szólt, hogy már ezer éve nem írtam semmit a blogra és még receptet sem tettem fel. Nohát. Írok.

Szó sincs róla, hogy az elmúlt napokban/hetekben ne ettünk volna (bár tény, a melegnek köszönhetően jóval kevesebbet, mint addig), de az idő valahogy mindig megtréfált. Bár majdnem minden nap azt hittem, na majd most este sikerül gép elé ülnöm, mégsem ment. S az okok?

Így zajlanak nálunk a napok jelenleg.

Úristen, de dög meleg van… ezt nem lehet kibírni panelben… a rolót leengedted legalább?... meg kell locsolni a balkonveteményt, mert kiég az egész… nem baj, majd a Balatonon… és addig ki eteti a halakat?... senki, hazajövünk, kirántjuk őket… azt már nem, Dezső bácsiékat kirántani? soha… jó, akkor tesódék… de ők is elutaznak… át kell mennünk hozzájuk növényt locsolni… Adri csak ma este ér rá, leadta a gyereket, kéne vele találkoznom… de ma vízi tornára hogy megyek... vagy nem megyek?... hú, de ennék valami hideget… Pommodoro kinőtte a melegítőjét, kéne még venni a nyaralás előtt egyet… jó, akkor veszünk… nem bírom ezt a meleget… két hete nem voltam piacon, piacra akarok menni!... nincs könyvem a nyaralásra… kulcsot kinél hagyjuk?... Ágiéknál vagy anyáméknál… szétment a nadrágom, a varrónő még belefér a héten?... apu, meg tudod majd locsolni a növényeket?... Buboréknak is kellene új zokni… jaj, csak jó idő legyen… jó, de azért tartaléknak kell zokni… Zsoltiék hívtak grillezni, megyünk?... oké, de mikor?… el kéne hozni tőlük a pecacuccot is… mosást mikor rakjak be?... hű, basszus, nincs fürdőruhám, kéne venni… anyu, vissza tudod már adni a könyvet amit kölcsönadtam?... csókolom, Jutka néni, kéne vissza a gyerekülés különben Pommodoro a nyakamban utazik… csak kéne vinni valamit a grillezésre Zsoltiékhoz is… néztél mostanában ház hirdetéseket?... nem, de majd augusztusban… a szandálokat se felejtsük el a kicsiknek meg a karúszót… remélem most nem fog sikítani a víztől Buborék, mint a strandon… el lehet ájulni, kérsz egy hideg cukkini krémlevest?... mmm, ez finom, akkor csütörtökön pakolunk, hogy ne utolsó nap kelljen?... jó, csak még kéne fogkrém is… ha már itt vagyunk, vegyünk egy úszósapkát is a vízi tornámhoz, mert a régi tönkrement… nem érkezett meg az üdülési csekk, úristen, hogy fogunk fizetni?... oké, írom a listát, hogy mit ne hagyjunk itthon… elfogyott a virsli, mit fogunk ma vacsorázni?... Édes, ne aggódj, szombattól nyaralunk!

(kép innen)

Filmajánló - Mediterrán finomságok

Ezúttal nem egy konkrét finomság, de az én agyamban erősen hasonló területeket stimulál. :)

Kedves, bájos, szexi, gasztro és némiképp provokatív, egy nagyon szerethető film. Tökéletes program gasztrománoknak egy romantikus este felvezetőjéhez a kedvesükkel vagy akár egy igazi csajos estéhez barátnőkkel.

http://port.hu/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=106342

http://www.dietamediterraneafilm.com/

Ui.: Ember csak annyit jegyzett meg a film után, hogy szégyen, hogy egy ilyen típusú filmet egy nagy mozi sem mer bevállalni. És ez sajnos nagyon igaz.

(kép a film saját weblapjáról)

Epres "keserűkalács" mézes pezsgőkrémmel

Még a múltkor ígértem néhány hedonistább receptet, hát íme az egyik.

Az ötletet a diningguide-os pályázat adta, egyszer csak azon kaptam magam, hogy töröm a fejem, vajon a klasszikus eper-pezsgő-tejszínhab triumvirátust hogyan lehetne kicsit új köntösbe öltöztetni úgy, hogy a végeredmény mégicsak valami édesség legyen. Úgy éreztem, az eperrel ilyen téren túl sok mindent kezdeni nem lehet (na jó, nem mondok igazat, ehhez lusta voltam :)), ez az összetevő maradt egyedül eredeti állapotában, a folyékony pezsgőt ellenben viszonylag szilárd halmazállapotúra változtattam, a habtejszínt pedig főzőtejszínre cseréltem és sütemény-alapanyagként kezeltem.

A keserűkalács kifejezés ne riasszon el senkit, az összhatás teljes mértékig édes :), viszont miután a mézes pezsgőkrémnek rendkívül határozott édes íze van, úgy gondoltam, valami olyan "alap" kell alá, ami képes ezt ellensúlyozozni, hogy a végeredmény ne váljék geljjé . Így senki ne várja a hagyományos foszlós kalács receptet, annál ez a tészta a tejszín miatt sokkal tömörebb, a graham liszt és a kevés cukor, valamint a citromhéj fehér részének belereszelése miatt kicsit kesernyésebb, ropogósabb héjú, pont a pezsgőkrémhez való.

Egy bohém, romantikus szombat reggelen idális napindító (még jobb, ha kedvesünk tálcán ágybahozza), viszont szigorúan tilos munkanapokon indulás előtt rohanva befalni.

Pezsgőkrém

Hozzávalók (2 személyre):

2 dl édes pezsgő

2 tojás sárgája

3 evőkanál akácméz

Elkészítése:

A hozzávalókat egy lábosban simára keverem és alacsony lángon folyamatos keverés mellett kenhető állagúra sürítem. Ha kész, hagyom magától kihűlni, majd egy fél órára azért a hűtőbe is beteszem. 

Mivel a pezsgő gyakorlatilag teljesen elpárolog a masszából, csak az íze marad benne, elsőre úgy tűnhet, hogy nagyon kevés krém lesz ilyen mennyiségű összetevőkkel, de az elkészült krémmel vigyázni kell, nagyon tömény, szerintem többre nincs szükség. 

Epres keserűkalács 

Hozzávalók (2 személyre):

25 dkg Graham liszt (én Vitamill-os vagyok)

1 dl zsíros tejszín meglangyosítva (lehet kicsit több is)

2 zacskó vaníliás cukor

3 dkg kristálycukor

2 dkg olvasztott vaj

fél tojás (Na, azt hogyan? :) Egy egész feltör, elkever, majd kb. a felét felhasznál.)

fél zacskó szárított élesztő (3,5 g)

csipet só

1 citrom reszelt héja (a fehér részével együtt!)

2 marék apró szemű eper

1 tojás sárgája a kenéshez

Elkészítése:

Az átszitált lisztet összekeverem a szárított élesztővel, majd hozzáadom a cukrot, a sót, a tejszínt, a vajat, a tojást és végül a citromhéjat. Az egészet alaposan kidagasztom, majd két órán át kelesztem. Ezután újból átgyúrom, majd a tésztát három részre osztom, hosszúkás rudakat formázok belőle és megfonom a kalácsot. Ha kész, a fonatok illeszkedésénél epreket nyomkodok bele, végül sütőpapírral kibélelt tepsibe teszem, megkenem egy tojás sárgájával és 180 fokra előmelegített sütőben kb. 25 perc alatt készre sütöm.

Aki nagyon édesszájú, ugyanilyen mennyiségekkel cserélje a Graham lisztet fehérlisztre, a tejszínt tejre, tegyen bele egy kicsivel több cukrot, és a fehér része nélkül reszelje a citromhéjat. Az lesz a foszlós kalács. 

Ui.: Én gurultam a nevetéstől mikor megláttam a számítógépen, hogy milyen fotókat bírtam készíteni (monitoron mindig másképp fest, mint a fényképező kis kijelzőjén). Tisztára '80-as évekbeli női magazinos receptfotók. :)

Privát egy nyilvános blogon?!

Előre tudom, hogy Á. ma fel fog hívni.

- Nem írtál.

- De igen.

- Akkor miért nem küldted el?

- Csak.

- Kösz...

Á. pár hete szólt, hogy a Tanárnő nyugdíjba megy. Régen túl a hivatalos nyugdíjazáson, ezúttal tényleg. Hogy úgy mondjam, igazából. Az első gondolatom az volt, hogy az nem lehet. Összedől az iskola. Ami egyébként még bekövetkezhet. Igazából. Ha ő tényleg nyugdíjba megy. És a búcsúztatóra kéne írni valamit. Milyen búcsúztatóra? Én nem akarok elbúcsúzni tőle, én azt terveztem, hogy még a gyerekeimet is ő fogja tanítani. De mindenki ír valamit. Mit? Hogy szép volt, hogy jaj, de jó volt együtt, hogy de sokat tanultam tőle. Eh... Nekem nem ennyi volt. Nekem iskolaidő, matekórák, amiket szerettem (perverz, nem?) és földrajz, amiket még jobban. Nekem nyarak voltak, táborok, érzések, élmények és tapasztalatok, amiket soha nem vehet el tőlem senki, és amiket csak ő tudott megadni és megismertetni velem akkor, amikor erre az ember életkorából fakadóan a legfogékonyabb. Úgy legalábbis. Azt hiszem, köszönetet kéne mondani. De nem tudok, ez nem csak köszönet. Tőle, miatta is lettem Én Ilyen Ma (csupa nagybetűvel). Máshogy nem tudom kifejezni. Nyugdíj? Mi az? Abból úgysem él meg az ember, úgyis vissza kell menni megint tanítani, nem? Csak legalább míg az én gyerekeim leérettségiznek...

Szóval írtam. De nem adtam bele a könyvbe. Inkább elmegyek bőgni egyet. Olyan romantikusan-fájdalmas-emlékezős-szépet. A bőgés sokszor jó dolog. 

Ui.: Ezt tegnap írtam, de mivel Á. még mindig nem hívott, hogy lecsesszen, ezért most közzéteszem. Ő sem a régi mióta babát vár. :)

Fotó innen.

Újévi helyett júniusi fogadalom és kezdődik a lekvárszezon

A piacra járó embertípusnak megvannak a berögzött vásárlási útvonalai, az ismert és becsült árusai, akiket szinte családtagjaihoz hasonlóan (na jó, némiképp önzően) félt és akikért aggódik, hiszen ha Erzsi néniek csúza van, az nem csak neki fáj hanem nekem is, hol vegyek akkor friss fokhagymás házi sajtot és mi lesz a juhtúrómmal a hétvégi körözöttbe? Tudom, a szomszéd árusnál is van mindenféle, na de olyan házi sajtot honnan lőjek mostmár? 

A piacimádó fehérnép tudja, hol kapható szép húsáru, kinél finom a csípőspaprika, hol mosolyognak rám nem csak a kofák, de a gyümölcs is; no meg persze ennek az ellenkezőjét is, ki(k)hez nem szabad sohase menni, bármilyen kedvesen (?) is invitálnak.

A magam részéről két helyet szoktam rendszeresen látogatni, a Vásárcsarnokot (Józsi for president) és a Fehérvári úti piacot. Mindkettőben más a jó, mindkettőben más-más dolgokat, árusokat, termékeket szeretek; és bár kicsit sem hiszek a járt utat a járatlanért el ne hagyj mondásban (hová lenne akkor a felfedezés és az alkotás öröme, a fejlődésről már nem is beszélve), az egyetlen terület, amire mégis alkalmazhatónak érzem, az a piaci bevásárlókörút. Mégis, ki tudja miért, évente kétszer-háromszor (tényleg nem többször) valahogy átlényegülök és azzá a tipikus magyar fogyasztóvá válok, aki azt gondolja, juhé, itt egy akció, amott pár forinttal olcsóbb a gyümölcs, hát miért ne venném meg inkább azt. Az eredmény persze minden ilyen alkalommal pontosan ugyanaz: ízetlen gyümölcs vagy éppen rohadó szemek a szépek közé "ügyesen" becsempészve, esetleg öreg, rágós húsú marha. Ez utóbbit akár magamra is vonatkoztathatom, ha már olyan hülye voltam, hogy bedőltem, és legközelebb behúzott farokkal sunnyogok vissza a megszokott és szeretett kofámhoz, vásárolom kilószámra a gyümölcsöt egy kicsit drágábban, mert ő darabonként válogatja nekem, és mert az övé lédús, érett és napsütötte.

Mostanában sajnos megvolt egy, a két-három elmebajos nap közül, jó hír, hogy talán fejlődőképes vagyok, mert ezúttal nem lett rossz vége a történetnek mégsem, viszont csak magamnak köszönhetem, hogy jól felhúztam magam az általános eladói magatartáson. 

Kezdődik a lekvárszezon, tavasszal az első, nagyobb mennyiségben befőzhető dolog számomra az eper. Nem vagyok lekvárevő-típus, én csak nagyon ritkán kívánom meg, de Ember és a Pulyák imádják, jó az mindenbe, kezdve a reggeli köleskásától egészen a délutáni palacsintáig, így hát főzök idén is majd minden hónapban más-más gyümölcsből. Sajnos ebben az évben elég kényes az ügy, ennek a szuper időnek köszönhetően nehéz lesz igazán jó gyümölcsöket találni (azért bízzunk a legjobbakban), ami van, az is elég drága, de finom dolgokat csak minőségi alapanyagokból lehet készíteni. 

Hál' Istennek mostanában már elterjedtebb ez a nézet, de emlékszem  még azokra az időkre, mikor a pálinka- és lekvárfőzés azt jelentette, hogy minden fáról lehullott, földön elrohadt gyümölcsöt dobáljunk bele, ne menjen semmi veszendőbe (tisztelet a kivételnek, olyan is akadt biztosan). És bár a nagyüzemi lekvárok jó része változatlanul borzalmas, a pálinka szerencsére feltámadt haló poraiból és az igazán jó pálinkások végre ki merik jelenteni, hogy zamatos, jó ital csak olyan gyümölcsből főzhető, amit magunk is jó szívvel megennénk. Nem tudom, a lekvároknál mikor jön el ez az idő, de amíg nem, addig én biztosan nem veszek boltit (kivéve egy-két igazán megbízható márkát, abból is a ritka ízvilágúakat mondjuk a Culinarisból), inkább magam főzöm, abban lesz gyümölcs, az biztos.

Mivel eperszezon van, így eperlekvárt. Az ára sajnos az időjárás miatt olcsóbb már úgysem lesz, hát mire várjak? El is kocogtam ezúttal a Fehérvári úti piacra, ahol már álmomból felkeltve is tudom, hogy a kistermelők közt melyik soron hányadik kofa az "enyém", mikoris a földszinten megláttam, hogy az átlagnál kicsit olcsóbb, nagyon szép, mélybordó színű, apró szemű eprek vannak kipakolva a rekeszekbe egy nagykereskedőnél. Igazából fogalmam sincs, mit gondolhattam akkor, mindenesetre az a bizonyos köd leereszkedett (szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik...) és szóltam az eladónak, hogy több kilót vinnék, készüljön. Oda is adtam az első dobozomat, hogy kezdje telepakolni, természetesen míg a többi után kutattam a szatyromban, nem láttam, mit rak bele, csak miután nyújtotta felém az első megtömött dobozt. Nincs extra csavar vagy váratlan fordulat a történetben, csak a szokásos: a pultra a meseszép, válogatott szemek kirakva, eladásra viszont a pult alól a rohadt, összeesett, büdös (!) mehet. Lehet, hogy én vagyok túl érzékeny, de nagyon kiborultam. Visszaborítottam az összes epret (már ha ezt annak lehet nevezni) a pultra, nem fizettem egy vasat sem és otthagytam a fenébe az embert, de megviselt a dolog. Nem tudom, mitől olyan természetes itthon, hogy átverjék a vevőt, de számomra ez inkább bántó volt, mint felháborító. Bántó, mert én nem csapom be az ügyfeleimet munka közben, bántó, hogy ennyire mérhetetlenül ostobának néznek, hogy azt hiszik, megtehetik, és megalázó, hogy még nekem kell reklamálnom utána ahelyett, hogy ő bujdosna el a világ végére és húzná le magát a vécén az árujával együtt. És nem értem, hogyan várhatjuk el, hogy bizonyos vendéglátóipari egységek ne verjék át a hazánkba látogató turistákat (gyönyörű bizonyítvány, mondhatom, sok jót vihet haza rólunk), hogyha még a saját honfitársunkat is becsapjuk, holott az nem csak az életben egyszer jár arra, hanem rendszeresen, és még így se félünk nap mint nap a szemébe nézni. Tudom, ismerek minden választ és tudom, ezek alapvetően naiv, gyerekes és ostoba kérdések. És mégis. Ez nem egy világmegváltó blog, de igenis vannak olyan naiv és ostoba kérdéseim magunkhoz, mint az ehhez hasonlók.

Ezek után természetesen felkocogtam a megszokott, ismert kofámhoz és gyönyörű apró epreket vettem nála, sőt, nem csak azt, de zamatos meggyet és ropogós cseresznyét is. Kicsit drágábban, de megérte. Tanulság nincs, eperlekvár (már) van, és (mint minden ilyen eset után, most is) ezennel ünnepélyesen megfogadom: soha többé nem leszek hűtlen. Na jó, legfeljebb még egyszer az idén. Ennyi még belefér, jó pap holtig tanul.

Nyugtalan napok

Ezekben a napokban nem vagyok formában. Talán az időjárás (is) teszi, a frontok, a folyamatos szürkeség, talán a munkahelyi elégedetlenség, talán néhány privát stresszhelyzet, talán mind együtt, nem tudom. Mindenesetre feszült és nyugtalan vagyok, fáradékony és hasfájós, nem találom a helyem, valahogy úgy érzem, nem mennek a dolgok úgy, ahogy szeretném. Ilyenkor (nálam legalábbis) mindig eljön a befelé fordulás és az önvizsgálat időszaka, mi az, amin változtatnom kell, mi az, amit feltétlenül másképp kell csinálom, hogy ez az állapot változzon.

Az ideális nyilván az volna, ha az ember legalább egy kis időre el tudna vonulni a világtól, pihenne, gondolkodna és egyszerűen csak szívná magába a friss levegőt valahol a hegyekben, de sajnos ezt nem sokan tehetik meg, így én sem. De vannak napok-hetek, amikor az emberből önkéntelenül is előtör az a fajta – általam még egészségesnek titulált – önzés, mikor lelkiekben az asztalra csap és azt mondja, elég. Elég így, nem jó így, muszáj változtatni. Rajtam ilyenkor három dolog szokott segíteni (ha már a hegyek közé vonulás nem opció :) ). Agykontroll (sok-sok pozitív állítás és alfahang :) ), sport és főzés.

Alapvetően az utóbbi miatt indult ez a blog, mégsem tettem fel ide napok óta egyetlen ételfotót vagy receptet sem, nem mintha ez azt jelentené, hogy egy hete éheznek az életközösség tagjai. Főztem is, sütöttem is, finomak is voltak, újak is voltak, mégsem éreztem úgy, hogy közzé kéne tennem, elsősorban nyomott hangulatomnak köszönhetően. Szerencsére a nyomottság nem állja teljes mértékig útját a kreativitásnak, és fejben ez idő alatt is született jónéhány új recept, édesek is, sósak is, a bánat tudja miért, de mind erősen hedonista jellegű. Talán az agyam ezzel próbálja ellensúlyozni a lelkem állapotát.

És mégis, az ilyen hangulatú napok ellenére mindig kapok valami külső visszajelzést ami tartja bennem a hitet, hogy lehet és van miért változni. Valami apróság, valami semmiségnek tűnő kis mozzanat, figyelmesség a napi rutinban, ami jólesően megdöbbent és ami további gondolkodásra késztet, hogy így is lehet.

Tegnap hazafelé menet amikor leszálltam a villamosról épp rákezdett az eső. Ahogy a járdaszigeten nekiálltam előbogarászni a táskámból az ernyőmet, egyszer csak éreztem, hogy valaki mögém lép és a fejem fölé tartja az esernyőjét. Egy kedves ismeretlen hölgy volt, aki megkérdezte, van-e ernyőm, mert ha nincs és egyfelé tartunk, amíg egy az utunk, vegyem igénybe nyugodtan a segítségét. Végül pár perc kotorászás után megtaláltam az enyémet, másfelé is mentünk, mégis hálás voltam. Nem azért, mert azalatt a pár perc alatt míg keresgéltem nem áztam, hanem a gesztusért, egy ismeretlen figyelmességéért.

A hedonista receptek remélhetőleg a jövő hét folyamán materializálódnak és felkerülnek a blogra, addig is halkan dúdolgatom a süss fel napot, hátha lesz valami eredménye és legalább hétvégére eljön a szebb idő.