Mascarponés limesorbet - szocreál utánérzésű fotóval :)

Vannak napok, amikor semmi sem sikerül. Mikor reggel a lépcsőházban az orromra vágják az ajtót, amikor a lift pont egy másodperccel előbb csukódik be mint hogy én odaérjek (késésben, természetesen), amikor felbosszant egy ügyfél (minek szépítsem, megszívat ahogy illik), én persze mosolygok tovább udvariasan, amikor pontosan ebédidőben (mintha érezné) leszakad az ég és az éhhalál szélén sem tudok egy párizsis zsemléhez sem jutni, de legalább az internet is ugyanakkor adja meg magát, nehogy legalább egy pizzát rendelhessek online, és végül még az este is nagybevásárlással telik. Ma ilyen napom volt. Amolyan mindent bele, nem baj, ha ma túl vagyok rajta, holnap legalább jobb lesz. 

Egy ilyen nap után már csak az Ember és az édesség nyújthat némi vigaszt. Úgyhogy elő is kaptam a fagyasztóból a tegnap elkészített citromsorbet-et és ettem. Nem keveset. Mert megérdemlem és kész.

Hozzávalók (Jamie Oliver szerint):

kb. 20 dkg kristálycukor (függ a citrom savasságától)

2 dl frissen facsart citromlé (én fele-fele arányban használtam hagyományos és zöld citromot)

2 dl víz

1 citrom (vagy lime) reszelt héja

1 púpozott evőkanál mascarpone

Elkészítése:

Egy nem túl mély, kb. 20-25 cm átmérőjű tálkát a fagyasztóba teszek előkészítésként.

A cukrot és a vizet összeforralom, azután takarékra veszem a lángot és a szirupot még 5 percig gyöngyöztetem, míg teljesen átlátszóvá válik. 

Félrehúzom a tűzről és kb. negyed óra alatt hagyom kihűlni, majd hozzáadom a citromlevet és a reszelt citromhéjat, legvégül a mascarponét. Teljesen simára keverem és a behűtött tálkába öntöm, majd beteszem a fagyasztóba. 

Kb. egy óra után kevergetem meg először villával, hogy egyenletes maradjon a textúrája és ne kristályosodjon ki benne a víz (a legnehezebb azt megállni, hogy addig ne járjon rá az ember a még folyékony finomságra nyalakodni). Ezután nagyjából óránként még egyszer-egyszer finoman átkeverem, 3-4 óra múlva pedig már fogyasztható is. Mélyhűtőben nagyjából két-három napig áll el, utána készülhet is a következő adag (én hétvégére ananászosat tervezek).

Ui.: Miközben rohanva próbáltam fotózni a sorbet-et, hogy még a lemenő nap utolsó aranyszínű sugarait elcsípjem, természetesen sikerült levernem az asztalról egy borospoharat, ami ripityára tört és lehetett még azt is összeseperni (a nap, hát jó hogy, lement közben). Ettől persze ideges lettem és olyan lett a fotó, amilyen. Ha meg akarom idealizálni, akkor némiképp szocreál. Sebaj, a törött üvegcserép legalább szerencsét hoz. Vagy az csak az esküvőn igaz, a konyhában nem?

Ui 2.: Ember, drága, behozott nekem egy pohár vörösbort az imént. Vajon miért érzi, hogy most szükségem van rá? :) Mindesetre úgy tette le az asztalra, hogy "ki ne borítsd, édes". Micsoda feltételezés, miért tenném? :)

Tormás-lazacos újburgonya saláta

Ez az az étel, amit próbálhatok én bárhogy lefotózni, sosem fog jól kinézni. Amatőr, háziasszonyi lehetőségekkel élve legalábbis egészen biztosan nem. De nem is ezért szerettem ma bele, hanem mert gyorsan elkészíthető, kicsit pikáns, könnyű vacsora.

Végre teljes erővel tombol a tavasz, virágoznak a fák, megállás nélkül csicseregnek a madarak, csípnek a szúnyogok :), és az évszak elhozta magával a zsenge, roppanós, édeskés tavaszi zöldségeket is, a spárgát, az újhagymát, a hónapos retket és természetesen az újkrumplit is. Napok óta újkrumplira vágytam, igazából mindegy volt, milyen formában, vajjal kicsit lepirítva és ipari mennyiségű petrezselyemmel megszórva, vagy friss tejföllel, fiatal fokhagymával krumplipürének, a lényeg csak az volt, hogy ehessem.

Emberrel épp a napokban idéztünk fel egy pár évvel ezelőtti bécsi kirándulást, a kirándulásról pedig eszembe jutott az ebédre a bécsi szelet mellé kapott szokásos hagymás-ecetes hideg burgonyasaláta, ez adta az ihletet a mai vacsorához.

Hozzávalók (2 személyre):

60 dkg újkrumpli

10 dkg füstölt lazac

6 evőkanál olivaolaj

1,5-2 evőkanál balzsamecet

2 teáskanál reszelt torma 

fél fej lilahagyma

Elkészítése: 

Az újkrumplit hámozás nélkül, csak megmosva felkockázom, kissé előpárolom majd teflonedényben lepirítom. Amikor kész, félrehúzom a tűzről és miközben hűl, apróra vágom a lilahagymát, csíkokra a lazacszeleteket, majd elkészítem a dresszinget.

Az olivaolajat, a balzsamecetet és a reszelt tormát apró, gyors mozdulatokkal simára keverem, majd az egészet kicsit állni hagyom, hogy a torma aromája felszabaduljon.

Amint a burgonya kihűlt, hozzáadom a lilahagymát és a lazacot, azután meglocsolom a kész dresszinggel. Fontos, hogy ezt a salátát jól összekeverjük, hogy a burgonya magába tudja szívni a balzsamecetes-tormás öntetet, így a végeredmény egy enyhén savanykás, kissé csípős, a lazactól füstös ízű üdítő saláta, amit jól behűtve tálalok.

Maki csoki kerestetik

Tényleg kezdem úgy érezni, hogy én egy másik dimenzióban nőttem fel. Esetleg gyermekkorom 3-tól 7 éves korig tartó szakaszát valami párhuzamos idősíkban éltem meg/le. Lehet, hogy nekem most kell lenyelnem evilágunk mátrixának piros kapszuláját, mely „a tudás terhével fegyverez fel, annak tudásával, hogy a program szereplői vagyunk csupán.” És ebben a programban soha, de soha nem létezett Maki csoki.

Soha nem volt a Római-parton eltöltött nyár, nem létezett az Építők Szakszervezetének (kicsiként nekünk csak Építő-fű-fa) üdülője sem, mint ahogy annak emeleti büféje is csak egy illúzió volt csupán, a büfés néniről és az ott árult Maki csokiról már nem is beszélve.

 

Arról a Maki csokiról, ami egy kb. 4-5 cm-es „egykockányi” töltött (nugátos?, banános?) tejcsokoládé darabka volt ezüst sztaniolba csomagolva; arra pedig egy rajzolt majomfejet ábrázoló papírt húztak, ha jól rémlik, ez utóbbit a szélein még két vízszintes csíkkal „meg is bolondították” (az akkor termékek dizájnja egyenesen elbűvölő volt :)). A csíkok színe kék vagy talán kék és piros volt.

Öröm az ürömben, hogy úgy tűnik, ebben a párhuzamos gyerekuniverzumban legalább nem voltam egyedül, a nővérem is velem tartott. A Maki csokira ugyanis ő is emlékszik, igaz, szerinte nem volt olyan rossz, mint ahogy én azt egyszer leírtam. Az érzések és az ízlelés szubjektív ugyan, de a tény nem változik: Maki csoki egyszer s mindenkorra megmurdált és rajtunk kívül soha senki nem fog emlékezni rá. Bocira, Kukori és Kotkodára, Dr. Bubóra, Piros Mogyorósra, Duna kavicsra, Melba és Párizsi kockára, ABC szeletre igen, de a Maki csoki, úgy tűnik, kitörlődött talán a teljes tér-idő kontinuumból.

Nővéremet kivéve soha egyetlen ismerősöm sem hallott még róla, nem hogy evett volna ilyesmit; interneten, retró oldalakon nyomát sem találtam létének, kezdem azt hinni, hogy ennek csak a fentiekben leírtak lehetnek az okai.

Miután lassan már egyik ismerősöm sem hiszi, hogy nem csak a fantáziám szülötte, ezért kétségbeesett lépére ragadtatom magam: Aki bármilyen kézzel fogható bizonyítékkal tud szolgálni a Maki csoki néhai létezésére (értsd: lenyomozható származási hellyel, esetleg a gyártó és/vagy forgalmazó nevével alátámasztva mindezt), egy tálca házilag készített scottish shortbread-et kap tőlem ajándékba (már amennyiben elfogadja köszönetképp). A leghitelesebb bizonyíték természetesen egy eredeti csokipapír volna, de abban már bízni sem merek, hogy valakinek van még ilyen elfekvőben a táboros emlékdobozában vagy a nosztalgiafiókjában. Ha esetleg többen is lennének akinek ilyesfajta bizonyítékai vannak, úgy a tálcányi shortbread sorsolásra bocsáttatik.

Scottish shortbread-et egyébként a hétvégén tervezek legközelebb sütni, így akinek bizonyítéka van a Maki csoki létezésére, de kétségei is, hogy mit rejt a köszönet, várja meg a hétvégét, lesz fent fotó és recept is a blogon, akkor talán elő mer állni a farbával. :)

Chili con carne

A chili con carne eredetéről és autentikus elkészítési módjáról külön posztot lehetne nyitni afféle építő jellegű vitafórumként. Sem az étel származási helye, sem születésének ideje, sem eredeti főzési módja nem egyértelműen meghatározható. Az évszázadok során szájhagyomány útján, egyfajta népmeseként terjedtek a húsos chilit övező legvadabb legendák, az egyik szerint például egy apáca álmában jelent meg előszőr a receptje, egy másik szerint az USA déli államainak börtöneiben készítették először, és így tovább.

Tény, hogy ma is sok vita van arról, vajon mennyire köthető az étel kizárólag Mexikóhoz, vagy mennyire csak a mai Egyesült Államokhoz (természetesen a bevándorló mexikóiak hatására); sok déli állam, köztük Texas és Arizona verseng leginkább a kitüntető "itt készült az első chili con carne" cím elnyeréséért.

És akkor még mindig csak a helyszínről szól a vita, arról még szó sem esett, hogy vajon kié lehetett az első recept és milyen is volt az. Hányféle hús volt benne? Volt benne sertés is vagy csak marha? Kellett-e bele kukorica? Vajon kávéval vagy barna sörrel készült-e, esetleg csak sima vízzel? Kellett-e bele citrom, és melyik fajta chilipaprikát használták hozzá? És egyáltalán, miért csak chili con carne-ról beszélünk, mi van a chili sin carne-val, vagyis a hús nélküli chilis babbal, azt valóban csak azok a szegények ették, akinek húsra már nem futotta?

Szerintem órákig el lehet vitatkozni az étel eredetéről vagy annak autentikus elkészítési módjáról, de minek. Főzze mindenki úgy, ahogy neki jól esik és ahogy neki ízlik, én például most így. Azért írom, hogy most, mert a chili con carne tipikusan azok közé az egytál ételek közé tartozik, amelyeket kétszer ugyanúgy nem lehet elkészíteni. Hangulattól függően hol a hústípus változik, hogy a kesernyéssége, hol a chili mennyisége, hol a lime-é vagy épp a hagymáé, kétszer egyformán sosem készül. Szombaton így készült.

Hozzávalók (kb. 6 személyre):

50 dkg vörösbab (1 éjszakára előáztatva)

60 dkg marhahús

2 közepes vöröshagyma

6 gerezd fokhagyma

4 evőkanál olivaolaj

1 teáskanál őrölt kömény

1 teáskanál koriander

1/2 teáskanál őrölt fahéj

1/2 teáskanál őrölt gyömbér

2-3 db. friss jalapeno paprika

1-2 db. szárított chilipaprika

6-7 db. közepes hámozott paradicsom

5 dl barna sör
kb. 1-1,5 liter víz (legjobb a bab áztatóvize)

4 teáskanál barna cukor (nekem most barna cukor és melasz keveréke volt itthon)

1 kisebb lime leve

1 evőkanál kukoricaliszt

só, bors

Elkészítése:

A vörös- és a fokhagymát durvára vágom, és megfuttatom az olajon csak annyira, hogy üveges legyen, de ne kezdjen el pirulni. Ezután hozzádobom az apróra vágott jalapenot, majd sorban a fűszereket: a köményt, a koriandert, a gyömbért, a felaprított szárított chilit és legvégül a fahéjat. Pár percig alacsony lángon kevergetem, hogy felszabaduljon a fűszerek aromája, majd beleöntöm a felkockázott hámozott paradicsomot és addig főzöm, míg az olaj feljön a "szósz" tetejére (kb. 4-5 perc).

Közben a kb. 1,5x1,5 cm-esre felkockázott marhahúst teflonedényben zsiradék nélkül kicsit kifehérítem, hogy a későbbi főzés során az értékes levek ne illanjanak el belőle, hanem zamatos, szaftos maradjon majd a kész hús. Nem mindig szeretem a chili con carnét darált hússal készíteni, ahogy most sem tettem, van amikor jobban esik, ha külön is érzem a húst a számban; szerintem nem tesz rosszat a végeredménynek kicsit sem, persze ez megint csak kedv és idő kérdése.

Amint a húskockák kaptak egy kis fehéres-szürkés kérget, beledobom őket a fűszeres-paradicsomos szószba, majd az egészet felöntöm barnasörrel, sózom, borsozom, lime-levezem, és feltétlenül megkóstolom, hogy a sörtől mennyire lett keserű. Ennek megfelelően teszem hozzá a barnacukrot, ez utóbbi mennyiségére aranyszabály nincs, függ a sör típusától, minőségétől; és persze nem csak sörrel lehet színt és aromát adni az ételnek, lehet például csak kávét, vagy akár fele-fele arányban sört és kávét adni hozzá. 

Ha a hús félig megfőtt, hozzáöntöm a babot, a vizet vagy áztatólevet, legvégül beleszitálom a kukoricalisztet és az egészet készre főzöm. (Ezesetben a kukoricaliszt nem elsősorban sürítési célt szolgál, besűrűsödne az étel magától is, de minimális liszthasználati szokásom ellenére a húsos chilibe szerintem az íze miatt kell egy kevés.)

Tejföllel, chilivel, lime-mal vagy csak simán magában tálalom; nekem a chili con carne alapvetően egytál étel, de aki szeretné, adhat mellé köretként rizst vagy bulgurt is.

Fehérboros-tejszínes póréleves, ahogy Ember szereti

Valamiért úgy érzem, a tejszínes dolgokat mindig túl "csajosan" kezeljük. A tejszínes mártások, tejszínes húsok, tejszínes levesek úgy tűnik, sosem a férfiak szívének csücskei, és nem igazán tudom, miért. Tény, hogy a jó tejszínnek van némi édeskés alapíze, de szerintem ez közel sem kell, hogy azt jelentse, egy ilyen étel csak a nőknek jöhet be. 

A hagymalevessel meg aztán különösen mostohán bánnak a férfiak, pedig megfelelő arányokkal és fűszerezéssel kicsit sem tömény, nem tejzsíros, nem nehéz, hanem egy gyorsan elkészíthető, egyszerű és finom előétel. Nyilván nem elvárható, hogy mint egy kiadós bablevessel, ezzel is jóllakjanak, de a cél nem is ez. Szerintem egy fehérboros-tejszínes póréleves tökéletes és könnyű előkészítője lehet a második fogásnak. Ez itt az a verzió, amit Ember is szeret, úgyhogy, hölgyek, a leves tesztelve, lehet bátran az urak elé tenni és rászoktatni őket! :)

Hozzávalók (2 személyre):

1,5 póréhagyma

3 evőkanál vaj

5 dl zsíros tejszín

fél liter zöldség alaplé

2 dl száraz fehérbor 

fél citrom leve

só, bors

opcionálisan kakukkfű, rozmaring vagy egyéb zöldfűszer

Elkészítése:

A póréhagymát felkarikázom és megfuttatom a vajon. Vigyázni kell nehogy megpiruljon, a lényeg mindössze annyi, hogy kissé összeessen és igazán felszabaduljon belőle az aromája. 

Ezután felöntöm a zöldséglével, majd hozzáadom a fehérbort. Az egészet kiforralom, hogy a borban levő alkohol elpárologjon és csak az íze maradjon a levesben, majd a zsíros tejszínt hozzáöntve sürítem. Igazán jó tejszínnél semmi szükség nincs lisztes vagy krumplis sürítésre, pont megfelelő állagú lesz magától a tejszíntől is.

Végül a levest citromlével, sóval és borssal ízesítem, de ez csak egy alap, lehet hozzá adni egy kevés kakukkfüvet, rozmaringot vagy egyéb zöldfűszert is, kinek-kinek ízlése és kedve szerint.

Ezt a levest szigorúan tilos összeturmixolni, úgy szép, ha a tetején úszkálnak a megpuhult pórékarikák. Levesgyönggyel tálalom (házi levesgyöngy készítése valamikor később fent lesz az oldalon).

Ui.: Ami a fotót illeti: ha már lúd, legyen kövér. Ha ez egy csajosnak kikiáltott étel, akkor legyen hozzá csajos, kis virágos terítő is. :)

Legenda a nyúlpaprikásról

Némileg feljogosítva érzem magam, hogy Tersánszky nagysikerű művének címét használjam ehhez a bejegyzéshez, nagyapámmal ugyanis barátok voltak. Imádott nagypapám újságíró volt, sajnos már jópár éve nincs velünk, így nem tudom megkérdezni, valóban jól emlékszem-e az író ötpengős tartozására (szegény sosem tudta megadni, meghalt, mielőtt megtehette volna), de ha igen, ennek fejében egy poszt erejéig ünnepélyesen kölcsönveszem a címet. Remélem nem bánná. :)

A nyúlhús jó szinte mindenhogyan elkészítve, rozmaringgal, citromosan, tejszínnel, vagy simán sütve is, én ezúttal a létező legegyszerűbb ebédet készítettem belőle: paprikást.

Sokszor olvasgatom csak úgy a magam szórakoztatására Zilahy Ágnes bájos szakácskönyvét, ő így ír a nyúlpaprikás készítéséről. „A nyul paprikáshoz nyul elejét lehet legjobban használni. A nyul elejét vagdaljuk fel apró darabokba és mossuk jól ki a vértől. Egy lábasba tegyünk egy tojásnyi zsirt, a mely ha forr, rakjunk bele két fej apróra vágott vereshagymát és egy bádog-kanál paprikát. A lábast fedjük be. Ha a levét elfővi, lehet reá kavarás közben néhány kanál vizet is önteni. Más különben hamar megpuhul igy a hus, de arra ügyelni kell, hogy nemcsak zsirja, hanem egy kevés leve is legyen. Tálaljuk hosszu tálban és adjuk fel tarhonyával köritve.”

Nekem ugyan nincs "bádog-kanalam" :), sőt az ebéd is másképp készült, de attól még bátran nevezem nyúlpaprikásnak, már csak azért is, hátha nagypapám odafentről látja és meg tudja vitatni ezt a paprikás-témát Tersánszkyval.

Tejfölös nyúlpaprikás medvehagymás bulgurral

Hozzávalók (4 személyre):

fél kiló filézett nyúlhús

20 dkg nagyszemű bulgur

kb. 12-15 levél medvehagyma

1 nagy vagy 2 kisebb fej vöröshagyma

6-8 gerezd fokhagyma

1 nagy doboz zsíros tejföl (450gr)

4 evőkanál olaj

2 csapott evőkanál pirosparika

só, bors

Elkészítése:

A vöröshagymát apróra vágom és egy evőkanálnyi olajban üvegesre párolom.

Egy másik edényben két evőkanálnyi olajon megfuttatom az előzőleg apróra kockázott nyúlhúst addig, míg a hús kifehéredik és egy kicsit lepirul. Hozzáadom az üvegesre párolt vöröshagymát és felöntöm annyi vízzel, amennyi épp ellepi. Sózom, borsozom, pirospaprikázom, beleszórom a felaprított fokhagymát, és mikor az egész félig megfőtt, hozzákeverem a tejfölt is. 

Ha így, félig együtt főzöm a tejföllel, akkor mire a hús elkészül, a szósz pont annyira sűrűsödik be, hogy a végén nem kell semmilyen sürítőanyagot használni hozzá, sem lisztet, sem keményítőt, sem semmi egyebet. Egyre vigyázzunk: ilyenkor már viszonylag gyakran kell kevergetni, nehogy a tejföltől a paprikás leégjen.

Miközben a paprikás fő, elkészítem a köretet. A kisszemű bulgurt elég csak leforrázni és forró vízben állni hagyni, a nagyszeműt (ehhez az ételhez szerintem ez utóbbi jobb) viszont kb. 10 perc alatt enyhén sós vízben készre főzöm. A medvehagymát apróra tépdesem, a megmaradt egy evőkanálnyi olajon kicsit megfonnyasztottam, majd a bulgurhoz keverem.

Mazsolás-vaníliás krémtúró házilag

Sütős szombat van, mégsem volt semmi kedvem még egy egyszerű kevert tésztának sem nekiállni. Hajtós, fárasztó héten vagyunk túl, már péntek este tudtam, hogy hétvégén kizárólag olyan ételt leszek képes összeütni, ami nem igényel sem túl sok időt, sem túl sok vacakolást. De persze a szombati ebéd házi desszert nélkül nem az igazi, muszáj volt hát valami olyan kencét kitalálnom, amit, ha mi felnőttek nem is eszünk meg, de a kicsiknek nyalakodni pont jó lesz. 

Egyáltalán nem szeretem a bolti cukrokat, nyalókákat, ilyen-olyan színezékes vacakokat, igazából még közértes pudingot sem kaptak tőlem a vakarcsok soha, és ennek bevezetését a jövőben sem tervezem. Ha már valamit nyalakodni kell, akkor legalább részben legyen egészséges. 

Gyerekkoromban nem volt még túl sok fajta édesség a közértben, egyszer-egyszer túrórudit, máskor mazsolás krémtúrót kaptam. Nem szeretném a dolgot megidealizálni, de ez utóbbiról nekem olyan kép él a fejemben, hogy a krém kissé darabos volt (lehet, hogy volt még benne igazi túró akkoriban? :)) és tele volt édes mazsolával. Azt hiszem, én körülbelül azóta nem is ettem krémtúrót, ám nemrég egy kolléganőm megkívánt egyet, leszaladt a sarki kisboltba, de amivel onnan visszatért, kicsit sem hasonlított az emlékeimben élő nyalánkságra. Valami sárgás színű, zselés állagú izé volt, amiben hosszas keresgélés után kettő, azaz kettő szem mazsolát sikerült levadásznia.

Ezen kellőképpen megdöbbenve született az alábbi desszert, ami tényleg tele van fehérjével, kálciummal meg minden egyébbel, amivel a reklámokban próbálják eladni a műanyag édességeket.

Hozzávalók (kb. fél liternyire):

50 dkg tehéntúró (házi a legjobb, természetesen)

2 dl zsíros tejföl (szerintem tejszínnel nem helyettesíthető)

2 marék mazsola

2 evőkanál vaníliakivonat (ez esetben jobb, mint a vaníliarúd kikapart belseje, mert jobban elegyedik)

1 evőkanál rumaroma (a gyerekek miatt muszáj volt - felnőttek igazi rumot használjanak)

4-5 evőkanál porrá őrölt nádcukor 

Elkészítése:

A megmosott mazsolát beáztatom kétszeres mennyiségű melegvíz és a rumaroma keverékébe.

Míg ázik, a darabos tehéntúrót botmixerrel teljesen simára töröm, majd folyamatosan keverve kanalanként hozzáadom a tejfölt. 

Amikor megfelelően krémes állagú lesz, még mindig folyamatos keverés mellett beleöntöm a vaníliakivonatot, apránként a porcukrot, és az egészet teljesen simára dolgozom. 

Végül hozzáadom az előzőleg lecsepegtetett mazsolát is, és fél óra hűtés után kis tálkákban tálalom.

Tálalás után pedig rájövök, hogy ezt a krémtúrót bizony a felnőttek is szeretik. :)