Nekem nem túl nehéz ajándékot venni. A konyhafelszerelési szaküzletekben mindig található valami olyan, amivel szívesen kiegészíteném az eszköztáram, így csak választás kérdése, hogy épp mi kerüljön a csomagba.Szerencsére Ember szeret hétköznap is meglepni ezzel-azzal (lehet irigykedni :)), tegnap többek közt egy régóta vágyott mártásos lábost kaptam tőle – persze azzal a kitétellel, hogy hétvégén már fel is kell avatnom –, de ezen kívül természetesen van még a fejemben „számtalan szebbnél szebb gondolat”, hogy mi mindennel bővíteném még a konyhámat. Ezek listája gyakorlatilag végeérhetetlen, mégis arra kellett rájönnöm, hogy a mostanában leginkább vágyottak jó része dédanyáink konyhájában annak idején alapfelszereltség volt.
Jócskán van ezen a képzeletbeli listán olyan ami nélkül lehet élni, mégis, mivel az étel íze mellett az esztétikum sem elhanyagolható, régóta szeretnék beszerezni például egy vajformázót. Talán csak nekem fontos, mégis úgy érzem, más lenne egy nyári reggeli hangulata, ha az ablakon beömlő meleg napfényben apró virágmintás vajjal ehetnénk a friss kenyeret (igen rosszul viselem, hogy március idusán még hatalmas pelyhekben szakad a hó). Apróság, mégis sokat számít.
De ha eltekintek a látványtól és szigorúan a csak funkcionalitásra koncentrálok, akkor is volna jópár dolog, ami – aranyárban – bár szintén beszerezhető manapság is, régen egy háztartásban teljesen természetesen megtalálható volt. Ennek a valaminek a nevére nem emlékszem ugyan, de a rajta készült ételekre igen: egy nyeles öntött vaslap, amin a világ legjobb pirítósai, és télen – a faszenes sütés hiányában – gázon sült grill húsai készültek zsiradék hozzáadása nélkül, ahogy azt mostanában előszeretettel hangoztatják. Nesze neked reformkonyha, a nyeles öntött vaslap eltűnt, akinek télen grillhúsra fáj a foga, megveheti helyette az elektromos konyhai grillezőt, amitől sosem lesz olyan íze a húsnak, mint amilyen a vaslapon lett volna. Azt a bizonyos pirítóst egyébként pár éve megpróbáltam reprodukálni teflonsütőben, de azon kívül, hogy égett és füstölt a kenyér mint a gyárkémény, ízre sem volt még csak hasonló se, úgyhogy végül maradtuk mi is az elektromos kenyérpirítónál.
És ha már a vas és acél országánál tartunk :): öntött vaslábos. Abban egy igazi tejfölös csirkepaprikást készíteni... Meg sem próbálom a teflonos lábosban készült csirkepaprikáshoz hasonlítani, nem is lehet.
De hogy ne csak az ételekről, az italokról is legyen szó: fém szódásszifon. Nem, nem a műanyag borítású szifon és nem is az előre palackozott szikvíz, hanem az a „metálfényezésű” szódásszifon, amiből 20 évvel ezelőtt apám atlétában itta nyári melegben a frissen készült szódát; amikor pedig kifogyott, a nővéremmel versenyeztünk, hogy ki tekerheti bele az új patront és figyeltük, mikor kezd sziszegni a szifon és „korogni a gyomra”, mert akkor ment bele jól a szénsav.
Persze ilyenkor azonnal vagy százféle gyerekkori emlék idéződik fel bennem és nehezen állom meg, hogy ne kezdjem idealizálni a régi időket – amik valójában távolról sem voltak ideálisak –, de a fentieket mégsem nosztalgiából írtam. Jónéhány olyan eszköz hiányzik manapság a konyhánkból amivel a 21. század ételei is ízletesebbek és még élvezhetőbbek lennének. Ha lassacskán is, de a még fellelhetőeket majd igyekszem beszerezni, szerencsére van pár hely ahol felbukkannak; előbb-utóbb a mikró, a botmixer és a százfunkciós robotgép mellé csak kerül egy egyszerű vajformázó is. :)