Vannak napok, amikor semmi sem sikerül. Mikor reggel a lépcsőházban az orromra vágják az ajtót, amikor a lift pont egy másodperccel előbb csukódik be mint hogy én odaérjek (késésben, természetesen), amikor felbosszant egy ügyfél (minek szépítsem, megszívat ahogy illik), én persze mosolygok tovább udvariasan, amikor pontosan ebédidőben (mintha érezné) leszakad az ég és az éhhalál szélén sem tudok egy párizsis zsemléhez sem jutni, de legalább az internet is ugyanakkor adja meg magát, nehogy legalább egy pizzát rendelhessek online, és végül még az este is nagybevásárlással telik. Ma ilyen napom volt. Amolyan mindent bele, nem baj, ha ma túl vagyok rajta, holnap legalább jobb lesz.
Egy ilyen nap után már csak az Ember és az édesség nyújthat némi vigaszt. Úgyhogy elő is kaptam a fagyasztóból a tegnap elkészített citromsorbet-et és ettem. Nem keveset. Mert megérdemlem és kész.
Hozzávalók (Jamie Oliver szerint):
kb. 20 dkg kristálycukor (függ a citrom savasságától)
2 dl frissen facsart citromlé (én fele-fele arányban használtam hagyományos és zöld citromot)
2 dl víz
1 citrom (vagy lime) reszelt héja
1 púpozott evőkanál mascarpone
Elkészítése:
Egy nem túl mély, kb. 20-25 cm átmérőjű tálkát a fagyasztóba teszek előkészítésként.
A cukrot és a vizet összeforralom, azután takarékra veszem a lángot és a szirupot még 5 percig gyöngyöztetem, míg teljesen átlátszóvá válik.
Félrehúzom a tűzről és kb. negyed óra alatt hagyom kihűlni, majd hozzáadom a citromlevet és a reszelt citromhéjat, legvégül a mascarponét. Teljesen simára keverem és a behűtött tálkába öntöm, majd beteszem a fagyasztóba.
Kb. egy óra után kevergetem meg először villával, hogy egyenletes maradjon a textúrája és ne kristályosodjon ki benne a víz (a legnehezebb azt megállni, hogy addig ne járjon rá az ember a még folyékony finomságra nyalakodni). Ezután nagyjából óránként még egyszer-egyszer finoman átkeverem, 3-4 óra múlva pedig már fogyasztható is. Mélyhűtőben nagyjából két-három napig áll el, utána készülhet is a következő adag (én hétvégére ananászosat tervezek).
Ui.: Miközben rohanva próbáltam fotózni a sorbet-et, hogy még a lemenő nap utolsó aranyszínű sugarait elcsípjem, természetesen sikerült levernem az asztalról egy borospoharat, ami ripityára tört és lehetett még azt is összeseperni (a nap, hát jó hogy, lement közben). Ettől persze ideges lettem és olyan lett a fotó, amilyen. Ha meg akarom idealizálni, akkor némiképp szocreál. Sebaj, a törött üvegcserép legalább szerencsét hoz. Vagy az csak az esküvőn igaz, a konyhában nem?
Ui 2.: Ember, drága, behozott nekem egy pohár vörösbort az imént. Vajon miért érzi, hogy most szükségem van rá? :) Mindesetre úgy tette le az asztalra, hogy "ki ne borítsd, édes". Micsoda feltételezés, miért tenném? :)