Feng shui a tányéron

A feng shui, mint fogalom szelet és vizet jelent. Más szóval a környezetet, egészen pontosan érezni a saját környezetünket. Ha úgy jobban tetszik, a térrendezés művészete. Mindenkinek vannak kedvenc helyei, akár egy romantikus nyaralóhely, akár a lakáson belül egy zug (ideális esetben az egész lakás), ahol minden különösebb ok nélkül egyszerűen csak azt érezzük, hogy ott rendben vagyunk. Rendben magunkkal, a világgal, a testünkkel, a lelkünkkel. Az ottani színek jól esnek a szemünknek, az apró neszek megnyugvást, a minket körülvevő tárgyak tapintása boldogságot ad. A feng shuinak számtalan helyen utána olvashatunk, tanfolyamokra járhatunk ahol elsajátíthatjuk a dolog mikéntjét is, mégis a lényeg, a cél összesen ennyi. Megfelelő színeket, formákat és anyagokat használva olyan környezet kialakítása, ami testileg-lelkileg felüdülést nyújt és békét ad. Engem először tizenévesen fogott meg a dolog, aztán amikor saját lakáshoz jutottam, már a feng shui térrendezési elveit szem előtt tartva rendeztem azt be, mondhatni az utolsó szögig (nem, nincsenek csengő-bongó-lógó-fityegő-füstőlő bigyók, nem erről szól a dolog :)).

A napokban azon gondolkodtam, vajon mennyire igaz ez a tányérunkra is. Persze az mindenkinek természetes, hogy egy rosszul kinéző étel, egy összeesett sütemény, egy seszínű húsdarab, egy rothadó gyümölcs vagy egy fonnyadt zöldség nem hozza meg a kedvünket az evéshez. De vajon van-e köze a tányérunkon lévő ételek esztétikumának a fizikai valónkra? Másképp érezzük-e az ízeket, másképp emésztünk-e, ha egy adott étel másként van tálalva?

A főiskolán egy félévre felvettem a kiadványszerkesztés tantárgyat. Időnk nagy részében azt tanulmányoztuk, hogyan lehet profi módon képeket manipulálni bármilyen módon, akár úgy, hogy tetszetős, kívánatos legyen majd a fotó tárgya, akár épp ellenkezőleg. És bár mindenféle képet górcső alá vettünk, sőt magunk is megtanultuk manipulálni azokat, a félév döntő hányadában valamiért mégis ételfotókkal bíbelődtünk. Vajon miért? (A történelmi hűség kedvéért azért gyorsan leszögezem: ebben a blogban a saját készítésű fotók semmilyen manipuláción nem esnek át, egyrészt mert nincs olyan profi felszerelésem és számítógépes programom hozzá, másrészt mert az általam tanult technikák már ezer éve elavultak, harmadrészt mert nem akarom.)

A színterápiáról mindenki hallott már. Ez tömören annyit takar, hogy a különböző színek különböző lelkiállapotot idéznek elő bennünk, a szürkétől pl. levertek leszünk, a zöld felfrissít, de meg is nyugat, stb. De vajon az ételeinkre – kissé másként értelmezve – mennyire igaz ugyanez? Az, hogy egy tél közepén szupermarketben vásárolt zöld, ropogós saláta a nyár illúzióját kelti bennünk mennyire csak azon múlik, hogy az eszünkkel tudjuk, ez amúgy itthon csak nyáron terem? És egy csomag mélyfagyasztott piros málna valóban jót tesz nem csak a testünknek, de a lelkünknek is?

Hirtelen semmi más nem jut ezzel kapcsolatban eszembe, csak a színdiéta, pedig az közel sem ugyanaz, mint amin én gondolkodom. A színdiéta követői kétféle elvet vallhatnak, vagy hogy minden étkezésnél lehetőség szerint minél többféle színű étel szerepeljen a tányérunkon (de legalább alapszínek), vagy azt, hogy egy adott étkezést egy szín köré kell csoportosítani.

Feng shui cooking címszavakkal számtalan cikket, sőt, egy-két szakácskönyvet is találok a neten, de az általános leírásokon és a receptek hogyanján kívül a fizikai befolyás miértjére, pszichológiájára és kémiájára nem igazán ad választ egyik sem, márpedig én ennél valahogy mégis sokkal többnek érzem a dolgot. Már csak azért is, mert nem hiszem, hogy én volnék az egyetlen, aki ha meglát egy óriási adag, tányérról szinte lecsorgó, tömény, zsíros ételt, már a ránézéstől is túlevettnek és elnehezültnek érzi magát, noha még egy falatot sem nyelt le belőle. Mint ahogy lehet, hogy bolondság, de számomra a világ legvidámabb étele a tükörtojás, mert úgy érzem, amint elém teszik és szinte pimaszul rám mosolyog a sárgája, rögtön kisüt a nap és boldogságérzetem támad (nem véletlenül hívják az angolok sunny side up-nak, vagyis, hogy a tojás a „napocskás felével felfelé” van).

Hivatásos szakácsok persze külön tanulják az ételek tányéron való elrendezését, de az én kérdésemre, miszerint van-e ennek a fajta gasztro-feng shuinak valóban mérhető fizikális hatása az emberi testre (a nyálelválasztás beindításán kívül), választ még sehol sem találtam (vagy nem jó helyen kerestem eddig). Tudja ezt valaki?

És a végére maradt a nagy kérdés: vajon milyen színű és elrendezésű ételeket tegyek a gyerek tányérjára, hogy képes legyen 5 percig a fenekén ülni és csak az evéssel foglalkozni? :)