Előre tudom, hogy Á. ma fel fog hívni.
- Nem írtál.
- De igen.
- Akkor miért nem küldted el?
- Csak.
- Kösz...
Á. pár hete szólt, hogy a Tanárnő nyugdíjba megy. Régen túl a hivatalos nyugdíjazáson, ezúttal tényleg. Hogy úgy mondjam, igazából. Az első gondolatom az volt, hogy az nem lehet. Összedől az iskola. Ami egyébként még bekövetkezhet. Igazából. Ha ő tényleg nyugdíjba megy. És a búcsúztatóra kéne írni valamit. Milyen búcsúztatóra? Én nem akarok elbúcsúzni tőle, én azt terveztem, hogy még a gyerekeimet is ő fogja tanítani. De mindenki ír valamit. Mit? Hogy szép volt, hogy jaj, de jó volt együtt, hogy de sokat tanultam tőle. Eh... Nekem nem ennyi volt. Nekem iskolaidő, matekórák, amiket szerettem (perverz, nem?) és földrajz, amiket még jobban. Nekem nyarak voltak, táborok, érzések, élmények és tapasztalatok, amiket soha nem vehet el tőlem senki, és amiket csak ő tudott megadni és megismertetni velem akkor, amikor erre az ember életkorából fakadóan a legfogékonyabb. Úgy legalábbis. Azt hiszem, köszönetet kéne mondani. De nem tudok, ez nem csak köszönet. Tőle, miatta is lettem Én Ilyen Ma (csupa nagybetűvel). Máshogy nem tudom kifejezni. Nyugdíj? Mi az? Abból úgysem él meg az ember, úgyis vissza kell menni megint tanítani, nem? Csak legalább míg az én gyerekeim leérettségiznek...
Szóval írtam. De nem adtam bele a könyvbe. Inkább elmegyek bőgni egyet. Olyan romantikusan-fájdalmas-emlékezős-szépet. A bőgés sokszor jó dolog.
Ui.: Ezt tegnap írtam, de mivel Á. még mindig nem hívott, hogy lecsesszen, ezért most közzéteszem. Ő sem a régi mióta babát vár. :)
Fotó innen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése