A piacra járó embertípusnak megvannak a berögzött vásárlási útvonalai, az ismert és becsült árusai, akiket szinte családtagjaihoz hasonlóan (na jó, némiképp önzően) félt és akikért aggódik, hiszen ha Erzsi néniek csúza van, az nem csak neki fáj hanem nekem is, hol vegyek akkor friss fokhagymás házi sajtot és mi lesz a juhtúrómmal a hétvégi körözöttbe? Tudom, a szomszéd árusnál is van mindenféle, na de olyan házi sajtot honnan lőjek mostmár?
A piacimádó fehérnép tudja, hol kapható szép húsáru, kinél finom a csípőspaprika, hol mosolyognak rám nem csak a kofák, de a gyümölcs is; no meg persze ennek az ellenkezőjét is, ki(k)hez nem szabad sohase menni, bármilyen kedvesen (?) is invitálnak.
A magam részéről két helyet szoktam rendszeresen látogatni, a Vásárcsarnokot (Józsi for president) és a Fehérvári úti piacot. Mindkettőben más a jó, mindkettőben más-más dolgokat, árusokat, termékeket szeretek; és bár kicsit sem hiszek a járt utat a járatlanért el ne hagyj mondásban (hová lenne akkor a felfedezés és az alkotás öröme, a fejlődésről már nem is beszélve), az egyetlen terület, amire mégis alkalmazhatónak érzem, az a piaci bevásárlókörút. Mégis, ki tudja miért, évente kétszer-háromszor (tényleg nem többször) valahogy átlényegülök és azzá a tipikus magyar fogyasztóvá válok, aki azt gondolja, juhé, itt egy akció, amott pár forinttal olcsóbb a gyümölcs, hát miért ne venném meg inkább azt. Az eredmény persze minden ilyen alkalommal pontosan ugyanaz: ízetlen gyümölcs vagy éppen rohadó szemek a szépek közé "ügyesen" becsempészve, esetleg öreg, rágós húsú marha. Ez utóbbit akár magamra is vonatkoztathatom, ha már olyan hülye voltam, hogy bedőltem, és legközelebb behúzott farokkal sunnyogok vissza a megszokott és szeretett kofámhoz, vásárolom kilószámra a gyümölcsöt egy kicsit drágábban, mert ő darabonként válogatja nekem, és mert az övé lédús, érett és napsütötte.
Mostanában sajnos megvolt egy, a két-három elmebajos nap közül, jó hír, hogy talán fejlődőképes vagyok, mert ezúttal nem lett rossz vége a történetnek mégsem, viszont csak magamnak köszönhetem, hogy jól felhúztam magam az általános eladói magatartáson.
Kezdődik a lekvárszezon, tavasszal az első, nagyobb mennyiségben befőzhető dolog számomra az eper. Nem vagyok lekvárevő-típus, én csak nagyon ritkán kívánom meg, de Ember és a Pulyák imádják, jó az mindenbe, kezdve a reggeli köleskásától egészen a délutáni palacsintáig, így hát főzök idén is majd minden hónapban más-más gyümölcsből. Sajnos ebben az évben elég kényes az ügy, ennek a szuper időnek köszönhetően nehéz lesz igazán jó gyümölcsöket találni (azért bízzunk a legjobbakban), ami van, az is elég drága, de finom dolgokat csak minőségi alapanyagokból lehet készíteni.
Hál' Istennek mostanában már elterjedtebb ez a nézet, de emlékszem még azokra az időkre, mikor a pálinka- és lekvárfőzés azt jelentette, hogy minden fáról lehullott, földön elrohadt gyümölcsöt dobáljunk bele, ne menjen semmi veszendőbe (tisztelet a kivételnek, olyan is akadt biztosan). És bár a nagyüzemi lekvárok jó része változatlanul borzalmas, a pálinka szerencsére feltámadt haló poraiból és az igazán jó pálinkások végre ki merik jelenteni, hogy zamatos, jó ital csak olyan gyümölcsből főzhető, amit magunk is jó szívvel megennénk. Nem tudom, a lekvároknál mikor jön el ez az idő, de amíg nem, addig én biztosan nem veszek boltit (kivéve egy-két igazán megbízható márkát, abból is a ritka ízvilágúakat mondjuk a Culinarisból), inkább magam főzöm, abban lesz gyümölcs, az biztos.
Mivel eperszezon van, így eperlekvárt. Az ára sajnos az időjárás miatt olcsóbb már úgysem lesz, hát mire várjak? El is kocogtam ezúttal a Fehérvári úti piacra, ahol már álmomból felkeltve is tudom, hogy a kistermelők közt melyik soron hányadik kofa az "enyém", mikoris a földszinten megláttam, hogy az átlagnál kicsit olcsóbb, nagyon szép, mélybordó színű, apró szemű eprek vannak kipakolva a rekeszekbe egy nagykereskedőnél. Igazából fogalmam sincs, mit gondolhattam akkor, mindenesetre az a bizonyos köd leereszkedett (szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik...) és szóltam az eladónak, hogy több kilót vinnék, készüljön. Oda is adtam az első dobozomat, hogy kezdje telepakolni, természetesen míg a többi után kutattam a szatyromban, nem láttam, mit rak bele, csak miután nyújtotta felém az első megtömött dobozt. Nincs extra csavar vagy váratlan fordulat a történetben, csak a szokásos: a pultra a meseszép, válogatott szemek kirakva, eladásra viszont a pult alól a rohadt, összeesett, büdös (!) mehet. Lehet, hogy én vagyok túl érzékeny, de nagyon kiborultam. Visszaborítottam az összes epret (már ha ezt annak lehet nevezni) a pultra, nem fizettem egy vasat sem és otthagytam a fenébe az embert, de megviselt a dolog. Nem tudom, mitől olyan természetes itthon, hogy átverjék a vevőt, de számomra ez inkább bántó volt, mint felháborító. Bántó, mert én nem csapom be az ügyfeleimet munka közben, bántó, hogy ennyire mérhetetlenül ostobának néznek, hogy azt hiszik, megtehetik, és megalázó, hogy még nekem kell reklamálnom utána ahelyett, hogy ő bujdosna el a világ végére és húzná le magát a vécén az árujával együtt. És nem értem, hogyan várhatjuk el, hogy bizonyos vendéglátóipari egységek ne verjék át a hazánkba látogató turistákat (gyönyörű bizonyítvány, mondhatom, sok jót vihet haza rólunk), hogyha még a saját honfitársunkat is becsapjuk, holott az nem csak az életben egyszer jár arra, hanem rendszeresen, és még így se félünk nap mint nap a szemébe nézni. Tudom, ismerek minden választ és tudom, ezek alapvetően naiv, gyerekes és ostoba kérdések. És mégis. Ez nem egy világmegváltó blog, de igenis vannak olyan naiv és ostoba kérdéseim magunkhoz, mint az ehhez hasonlók.
Ezek után természetesen felkocogtam a megszokott, ismert kofámhoz és gyönyörű apró epreket vettem nála, sőt, nem csak azt, de zamatos meggyet és ropogós cseresznyét is. Kicsit drágábban, de megérte. Tanulság nincs, eperlekvár (már) van, és (mint minden ilyen eset után, most is) ezennel ünnepélyesen megfogadom: soha többé nem leszek hűtlen. Na jó, legfeljebb még egyszer az idén. Ennyi még belefér, jó pap holtig tanul.
Mivel eperszezon van, így eperlekvárt. Az ára sajnos az időjárás miatt olcsóbb már úgysem lesz, hát mire várjak? El is kocogtam ezúttal a Fehérvári úti piacra, ahol már álmomból felkeltve is tudom, hogy a kistermelők közt melyik soron hányadik kofa az "enyém", mikoris a földszinten megláttam, hogy az átlagnál kicsit olcsóbb, nagyon szép, mélybordó színű, apró szemű eprek vannak kipakolva a rekeszekbe egy nagykereskedőnél. Igazából fogalmam sincs, mit gondolhattam akkor, mindenesetre az a bizonyos köd leereszkedett (szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik...) és szóltam az eladónak, hogy több kilót vinnék, készüljön. Oda is adtam az első dobozomat, hogy kezdje telepakolni, természetesen míg a többi után kutattam a szatyromban, nem láttam, mit rak bele, csak miután nyújtotta felém az első megtömött dobozt. Nincs extra csavar vagy váratlan fordulat a történetben, csak a szokásos: a pultra a meseszép, válogatott szemek kirakva, eladásra viszont a pult alól a rohadt, összeesett, büdös (!) mehet. Lehet, hogy én vagyok túl érzékeny, de nagyon kiborultam. Visszaborítottam az összes epret (már ha ezt annak lehet nevezni) a pultra, nem fizettem egy vasat sem és otthagytam a fenébe az embert, de megviselt a dolog. Nem tudom, mitől olyan természetes itthon, hogy átverjék a vevőt, de számomra ez inkább bántó volt, mint felháborító. Bántó, mert én nem csapom be az ügyfeleimet munka közben, bántó, hogy ennyire mérhetetlenül ostobának néznek, hogy azt hiszik, megtehetik, és megalázó, hogy még nekem kell reklamálnom utána ahelyett, hogy ő bujdosna el a világ végére és húzná le magát a vécén az árujával együtt. És nem értem, hogyan várhatjuk el, hogy bizonyos vendéglátóipari egységek ne verjék át a hazánkba látogató turistákat (gyönyörű bizonyítvány, mondhatom, sok jót vihet haza rólunk), hogyha még a saját honfitársunkat is becsapjuk, holott az nem csak az életben egyszer jár arra, hanem rendszeresen, és még így se félünk nap mint nap a szemébe nézni. Tudom, ismerek minden választ és tudom, ezek alapvetően naiv, gyerekes és ostoba kérdések. És mégis. Ez nem egy világmegváltó blog, de igenis vannak olyan naiv és ostoba kérdéseim magunkhoz, mint az ehhez hasonlók.