Fehérboros-tejszínes póréleves, ahogy Ember szereti

Valamiért úgy érzem, a tejszínes dolgokat mindig túl "csajosan" kezeljük. A tejszínes mártások, tejszínes húsok, tejszínes levesek úgy tűnik, sosem a férfiak szívének csücskei, és nem igazán tudom, miért. Tény, hogy a jó tejszínnek van némi édeskés alapíze, de szerintem ez közel sem kell, hogy azt jelentse, egy ilyen étel csak a nőknek jöhet be. 

A hagymalevessel meg aztán különösen mostohán bánnak a férfiak, pedig megfelelő arányokkal és fűszerezéssel kicsit sem tömény, nem tejzsíros, nem nehéz, hanem egy gyorsan elkészíthető, egyszerű és finom előétel. Nyilván nem elvárható, hogy mint egy kiadós bablevessel, ezzel is jóllakjanak, de a cél nem is ez. Szerintem egy fehérboros-tejszínes póréleves tökéletes és könnyű előkészítője lehet a második fogásnak. Ez itt az a verzió, amit Ember is szeret, úgyhogy, hölgyek, a leves tesztelve, lehet bátran az urak elé tenni és rászoktatni őket! :)

Hozzávalók (2 személyre):

1,5 póréhagyma

3 evőkanál vaj

5 dl zsíros tejszín

fél liter zöldség alaplé

2 dl száraz fehérbor 

fél citrom leve

só, bors

opcionálisan kakukkfű, rozmaring vagy egyéb zöldfűszer

Elkészítése:

A póréhagymát felkarikázom és megfuttatom a vajon. Vigyázni kell nehogy megpiruljon, a lényeg mindössze annyi, hogy kissé összeessen és igazán felszabaduljon belőle az aromája. 

Ezután felöntöm a zöldséglével, majd hozzáadom a fehérbort. Az egészet kiforralom, hogy a borban levő alkohol elpárologjon és csak az íze maradjon a levesben, majd a zsíros tejszínt hozzáöntve sürítem. Igazán jó tejszínnél semmi szükség nincs lisztes vagy krumplis sürítésre, pont megfelelő állagú lesz magától a tejszíntől is.

Végül a levest citromlével, sóval és borssal ízesítem, de ez csak egy alap, lehet hozzá adni egy kevés kakukkfüvet, rozmaringot vagy egyéb zöldfűszert is, kinek-kinek ízlése és kedve szerint.

Ezt a levest szigorúan tilos összeturmixolni, úgy szép, ha a tetején úszkálnak a megpuhult pórékarikák. Levesgyönggyel tálalom (házi levesgyöngy készítése valamikor később fent lesz az oldalon).

Ui.: Ami a fotót illeti: ha már lúd, legyen kövér. Ha ez egy csajosnak kikiáltott étel, akkor legyen hozzá csajos, kis virágos terítő is. :)

Legenda a nyúlpaprikásról

Némileg feljogosítva érzem magam, hogy Tersánszky nagysikerű művének címét használjam ehhez a bejegyzéshez, nagyapámmal ugyanis barátok voltak. Imádott nagypapám újságíró volt, sajnos már jópár éve nincs velünk, így nem tudom megkérdezni, valóban jól emlékszem-e az író ötpengős tartozására (szegény sosem tudta megadni, meghalt, mielőtt megtehette volna), de ha igen, ennek fejében egy poszt erejéig ünnepélyesen kölcsönveszem a címet. Remélem nem bánná. :)

A nyúlhús jó szinte mindenhogyan elkészítve, rozmaringgal, citromosan, tejszínnel, vagy simán sütve is, én ezúttal a létező legegyszerűbb ebédet készítettem belőle: paprikást.

Sokszor olvasgatom csak úgy a magam szórakoztatására Zilahy Ágnes bájos szakácskönyvét, ő így ír a nyúlpaprikás készítéséről. „A nyul paprikáshoz nyul elejét lehet legjobban használni. A nyul elejét vagdaljuk fel apró darabokba és mossuk jól ki a vértől. Egy lábasba tegyünk egy tojásnyi zsirt, a mely ha forr, rakjunk bele két fej apróra vágott vereshagymát és egy bádog-kanál paprikát. A lábast fedjük be. Ha a levét elfővi, lehet reá kavarás közben néhány kanál vizet is önteni. Más különben hamar megpuhul igy a hus, de arra ügyelni kell, hogy nemcsak zsirja, hanem egy kevés leve is legyen. Tálaljuk hosszu tálban és adjuk fel tarhonyával köritve.”

Nekem ugyan nincs "bádog-kanalam" :), sőt az ebéd is másképp készült, de attól még bátran nevezem nyúlpaprikásnak, már csak azért is, hátha nagypapám odafentről látja és meg tudja vitatni ezt a paprikás-témát Tersánszkyval.

Tejfölös nyúlpaprikás medvehagymás bulgurral

Hozzávalók (4 személyre):

fél kiló filézett nyúlhús

20 dkg nagyszemű bulgur

kb. 12-15 levél medvehagyma

1 nagy vagy 2 kisebb fej vöröshagyma

6-8 gerezd fokhagyma

1 nagy doboz zsíros tejföl (450gr)

4 evőkanál olaj

2 csapott evőkanál pirosparika

só, bors

Elkészítése:

A vöröshagymát apróra vágom és egy evőkanálnyi olajban üvegesre párolom.

Egy másik edényben két evőkanálnyi olajon megfuttatom az előzőleg apróra kockázott nyúlhúst addig, míg a hús kifehéredik és egy kicsit lepirul. Hozzáadom az üvegesre párolt vöröshagymát és felöntöm annyi vízzel, amennyi épp ellepi. Sózom, borsozom, pirospaprikázom, beleszórom a felaprított fokhagymát, és mikor az egész félig megfőtt, hozzákeverem a tejfölt is. 

Ha így, félig együtt főzöm a tejföllel, akkor mire a hús elkészül, a szósz pont annyira sűrűsödik be, hogy a végén nem kell semmilyen sürítőanyagot használni hozzá, sem lisztet, sem keményítőt, sem semmi egyebet. Egyre vigyázzunk: ilyenkor már viszonylag gyakran kell kevergetni, nehogy a tejföltől a paprikás leégjen.

Miközben a paprikás fő, elkészítem a köretet. A kisszemű bulgurt elég csak leforrázni és forró vízben állni hagyni, a nagyszeműt (ehhez az ételhez szerintem ez utóbbi jobb) viszont kb. 10 perc alatt enyhén sós vízben készre főzöm. A medvehagymát apróra tépdesem, a megmaradt egy evőkanálnyi olajon kicsit megfonnyasztottam, majd a bulgurhoz keverem.

Mazsolás-vaníliás krémtúró házilag

Sütős szombat van, mégsem volt semmi kedvem még egy egyszerű kevert tésztának sem nekiállni. Hajtós, fárasztó héten vagyunk túl, már péntek este tudtam, hogy hétvégén kizárólag olyan ételt leszek képes összeütni, ami nem igényel sem túl sok időt, sem túl sok vacakolást. De persze a szombati ebéd házi desszert nélkül nem az igazi, muszáj volt hát valami olyan kencét kitalálnom, amit, ha mi felnőttek nem is eszünk meg, de a kicsiknek nyalakodni pont jó lesz. 

Egyáltalán nem szeretem a bolti cukrokat, nyalókákat, ilyen-olyan színezékes vacakokat, igazából még közértes pudingot sem kaptak tőlem a vakarcsok soha, és ennek bevezetését a jövőben sem tervezem. Ha már valamit nyalakodni kell, akkor legalább részben legyen egészséges. 

Gyerekkoromban nem volt még túl sok fajta édesség a közértben, egyszer-egyszer túrórudit, máskor mazsolás krémtúrót kaptam. Nem szeretném a dolgot megidealizálni, de ez utóbbiról nekem olyan kép él a fejemben, hogy a krém kissé darabos volt (lehet, hogy volt még benne igazi túró akkoriban? :)) és tele volt édes mazsolával. Azt hiszem, én körülbelül azóta nem is ettem krémtúrót, ám nemrég egy kolléganőm megkívánt egyet, leszaladt a sarki kisboltba, de amivel onnan visszatért, kicsit sem hasonlított az emlékeimben élő nyalánkságra. Valami sárgás színű, zselés állagú izé volt, amiben hosszas keresgélés után kettő, azaz kettő szem mazsolát sikerült levadásznia.

Ezen kellőképpen megdöbbenve született az alábbi desszert, ami tényleg tele van fehérjével, kálciummal meg minden egyébbel, amivel a reklámokban próbálják eladni a műanyag édességeket.

Hozzávalók (kb. fél liternyire):

50 dkg tehéntúró (házi a legjobb, természetesen)

2 dl zsíros tejföl (szerintem tejszínnel nem helyettesíthető)

2 marék mazsola

2 evőkanál vaníliakivonat (ez esetben jobb, mint a vaníliarúd kikapart belseje, mert jobban elegyedik)

1 evőkanál rumaroma (a gyerekek miatt muszáj volt - felnőttek igazi rumot használjanak)

4-5 evőkanál porrá őrölt nádcukor 

Elkészítése:

A megmosott mazsolát beáztatom kétszeres mennyiségű melegvíz és a rumaroma keverékébe.

Míg ázik, a darabos tehéntúrót botmixerrel teljesen simára töröm, majd folyamatosan keverve kanalanként hozzáadom a tejfölt. 

Amikor megfelelően krémes állagú lesz, még mindig folyamatos keverés mellett beleöntöm a vaníliakivonatot, apránként a porcukrot, és az egészet teljesen simára dolgozom. 

Végül hozzáadom az előzőleg lecsepegtetett mazsolát is, és fél óra hűtés után kis tálkákban tálalom.

Tálalás után pedig rájövök, hogy ezt a krémtúrót bizony a felnőttek is szeretik. :)

Könnyű tavaszi ebéd :) – csülkös bableves, ahogy én szeretem

Van olyan háztartás, ahol Húsvét elteltével a sonkafőzés után megmaradt alapléből nem bab- vagy lencseleves készül? Szerintem nincs. Mi sem vagyunk kivételek, és bár az alaplé nagy részét lefagyasztottam, valamennyit még frissiben fel kellett használni, egyértelmű volt, hogy bableves készül belőle. Furcsa bableves. :)

Merthogy állítólag furcsán készítem. Az ízére panasz még sose volt, sőt, de a készítésénél többen felhúzták már a szemöldöküket, hogy biztos jó-e így. Nem marad kemény a bab? Nem lesz rágós a hús? (Első perctől együtt főzöm ugyanis a csülköt a babbal, szerintem így a legfinomabb.) Nem lesz krumplileves íze? Azt hiszem, ez utóbbi dolog némi magyarázatra szorul.

Nem vagyok hajlandó rántást csinálni. A lisztet tésztán, kenyéren és süteményeken kívül nem nagyon szeretem. Igazából semmibe. Se levesbe, se főzelékbe. Nem is szoktam használni, ha már muszáj, akkor teljes kiőrlésű liszttel habarok, de többnyire ahhoz sincs kedvem. Ha sűríteni kell, leginkább főtt krumplival teszem, a benne levő keményítő pont megfelel és viszonylag semleges íze nem hagy túl sok nyomot az ételben.

Ezért ahogy semmi mást, a bablevest sem rántom. Inkább így készítem.

Hozzávalók (egy regimentre :)):

fél kiló bab (egy éjszakára előáztatva)

egy kisebb füstölt csülök (kb. 1,2 kg – ennél kisebb csülök nem nagyon van) egy éjszakára előáztatva

1 nagy burgonya

fél zellergumó

4 zsenge sárgarépa

3 zsenge fehérrépa

2 közepes fej vöröshagyma

8-10 gerezd fokhagyma

0,5 liter füstölthúsos alaplé

8-10 db babérlevél

2 evőkanál olaj

petrezselyem

pirospaprika

bors

ízlés szerint tejföl

Elkészítése:

A csülökcsontról amennyire csak lehet, levágom a húst és kb. 1x1 cm-es kockákra aprítom, majd előzőleg apróra vágott fokhagyma felével és a vöröshagymával együtt kicsit megfuttatom az olajon. Épp csak annyira, hogy a csülökhúsból egy kis zsír kisüljön, a vöröshagyma üveges legyen és a fokhagyma meg ne égjen.

Ezután hozzáadom a babot, a zellergumót (egyben), a babérlevelet, a lecsupaszított csülökcsontot és felöntöm a füstölthúsos alaplével, majd még annyi vízzel, hogy az egészet másfélszeresen ellepje. Borsozom, pirospaprikázom, de egyáltalán nem sózom, mert az alaplé az előzőleg benne főtt füstölt sonkától amúgy is elég sós. (Aki nem használ alaplevet csak sima vizet, annak persze kicsit sóznia kell, de csak óvatosan, mert a csülök is – bár előáztatva némiképp veszít a sósságából, mégiscsak - sós.) Lassú tűzön főzni kezdem.

Közben a burgonyát héjában, egészben felteszem főni, ha megpuhult lehúzom a héját, pürésítem és hozzákeverem az előzőleg felaprított fokhagyma másik felét, ez lesz majd a „rántás”.

Utolsó előtti mozzanatként felaprítom a fehér- és a sárgarépát is, és ha a bab és a hús már majdnem kész, hozzáöntöm és készre főzöm az egészet. (A készre főzés nálam mindig aldentét jelent, nagyon nem szeretem, ha szétfőnek és atomjaira hullanak a zöldségek.)

Végül apránként a levesbe keverem a pürésített fokhagymás krumplit, még egyet „rottyantok” rajta, hogy sűrűsödjön, megszórom apróra vágott petrezselyemmel, és tejföllel tálalom.

Ez a leves olyan sűrű és zöldségekben, húsban gazdag, hogy én levesbetét (értsd: csipetke :)) nélkül szeretem. Ha egyszer mégis tennék bele valamit, akkor azt hiszem, nagy szemű bulgur volna. De inkább nem teszek. :)

Este lesz fent kép is, de most nem volt időm feltenni.
Update: Van fotó, juhé!

Egy igazi férfidesszert - chilis-lime-os brownie

A desszert alapja adott volt, maradt ugyanis egy kevés friss zöld chili még múltkorról, de úgy éreztem, valahogy semmilyen sós ételbe nincs kedvem beletenni, kizárásos alapon maradt tehát az édesség. Vagy mégsem annyira édesség?

És ekkor "ihletet merítettem". Szemtelenül és mégsem. Az ötletem kiindulópontja ugyanis Nigelláé volt, az ő "alap"-brownie-ját felülmúlni ugyanis szerintem lehetetlen. Felülmúlni nem is kell, de variálni lehet. Még csak nem is túl bonyolultan, épp csak annyira, hogy egy nem édesszájú férfiembernek is tökéletesen megfeleljen: határozott, nem túl édes, kicsit pikáns desszert legyen belőle. És lőn.

Hozzávalók:

37,5 dkg jó minőségű étcsokoládé (legalább 65%-os)

37,5 dkg szobahőmérsékletű vaj

3,75 dkg porcukor

22 dkg liszt

6 tojás

1 evőkanál vaníliakivonat

1 teáskanál só

2 kisebb friss zöld chili

1 lime leve és reszelt héja

opcionálisan lime- vagy citromsorbet a tálaláshoz

Elkészítése:

A sütőt 180 fokra előmelegítem, majd hozzálátok a sütemény elkészítéséhez.

A tojásokat, a cukrot és a vaníliakivonatot tálba öntöm és robotgéppel addig keverem, míg a massza nagyjából kifehéredik (némi sárgás színezete azért mindig marad). 
Közben vízgőz felett felolvasztom a csokoládét, belekeverem a vajat, a reszelt lime héjat, az apróra vágott chilipaprikát és a lime levét. Kevergetem mindaddig, míg szép fényű, homogén "öntetet" kapok. 
Ezután hagyom kicsit hűlni, majd lassan, fokozatosan hozzáöntöm a kifehéredett tojásos masszához; legvégül pedig az egészhez kanalanként hozzákeverem az előzőleg sóval elegyített lisztet.

A kész tésztát sütőpapírral bélelt tepsibe öntöm és az előmelegített sütőben pontosan 25 percig sütöm. Egy perccel sem tovább, különben túlsül. Végül még forrón tálalom, ez utóbbit szerintem kizárólag lime- vagy citromsorbet-val szabad megtenni. :)

Van néhány mániám, számomra nem csak az ételek íze és illata, de színe és állaga is fontos. Ez a tészta nyers és kész formájában is egyszerűen álomszép. Nyersen csodálatos, fényes, egyenletes textúrájú, sülten pedig kívül roppanós, belül kissé lágy, néhol még folyós is, szemetgyönyörködtető látvány. 

Update: Nem csak forrón és fagyisan jó, teljesen kihűlve a chili kicsit jobban érződik rajta, egy bögre tejjel reggelire még gyerekeknek is tökéletes. Meg felnőtteknek is. :)

Végre spárga szezon!

A városi tavasz ismérvei: langyos szellő, lágy napsütés, ballonkabát, szoknya-körömcipő, gyerekzsivajtól hangos játszótér, ibolyák a parkban, szendvicsebéd a padon, turisták a Bazilika előtt, nyitott ablak munka közben, medvehagymás reggeli és spárgás vacsora. A tavasz egyszerű és simogatja a lelkem. 

Mint ahogy ez a vacsora is, de azért csak óvatosan vele, követeli a bort!

Borskéregben sült szűzérmék vajban sült spárgával

Hozzávalók (2 személyre):

egy egész sertés szűzpecsenye (kb. fél kiló)

fél kiló zöld spárga

2 teáskanálnyi vaj

1 teáskanálnyi nádcukor

4-5 evőkanál szemes bors

1 evőkanál olivaolaj (a serpenyőben sütéshez)

só

Elkészítése:

A spárgát megtisztítom (ez a főzés legmacerásabb része), tepsibe teszem, majd rácsepegtetem az olvasztott vaj, a nádcukor és egy csipet só keverékét. Ezután 220 fokra előmelegített sütőbe tolom, ahol kb. 15 perc alatt roppanósra puhul (aki ennél puhábban szereti, 5 perccel tovább hagyja a sütőben). 

Közben elkészítem a borskéregben sült szűzérmét. A borsot mozsárban darabosra töröm, kiöntöm egy deszkára, elegyengetem, majd az előzőleg megsózott szűzpecsenyét alaposan megforgatom benne. Fontos, hogy semmiképp se finomra őrölt borssal dolgozzunk, hanem szemes borsot zúzzunk darabosra, így sokkal karakteresebb, határozottabb íze lesz a húsnak és látványra sem utolsó. Még egy trükk: a bors könnyebben megtapad a húson, ha a szűzpecsenyét előzőleg kicsit megnedvesítjük. Miután egyenletesen beborítottam borssal a húst, kb. 2 cm vastag szeletekre vágom, és az éppen csak kiolajozott serpenyőben kb. 5 perc alatt készre sütöm. Akkor jó, ha az érmék szélén a bors ropogósra sül, de a hús középen rózsaszínű marad. (Ez utóbbit a fotón kicsit se sikerült láttatni sajnos.)

A holnapi ebéd hűlt helye

Ember, szegény, napok óta kimerült és nyúzott, megérkezett a tavaszi fáradtság a munkahelyi ötéves terv egy hónap alatt történő megvalósításával karöltve és némi alkalomszerű hátfájással megspékelve. Próbál ugyan mindemellett annyit lazítani amennyit csak lehet és tudatosan minimálisra csökkenteni a stresszt, de miután a wellnesselés mostanában kimerül az esti zuhanyzásban és fogmosásban úgy gondoltam, mégiscsak kell neki valami, amitől kicsit erőre kap és ami igazán jókedvre hangolja. Ennek legegyszerűbb módja, ha indiait főzök. Nem hosszútávú megoldás ugyan, de gyorssegélynek tökéletes. :)

Az jutott eszembe, hogy miután a munkahelyén fáradt bele az első negyedéves hajtásba, legjobb lesz, ha "oda főzök" valamit, magyarán egy olyan "munkaebédet" kap holnapra, ami legalább az ebédidőre elfeledteti vele a benti bolondokházát. Ez eléggé leszűkítette a lehetőségeket: legyen egyszerű, dobozban szállítható egytál étel, valami olyasmi, ami nem folyik szanaszét, és viszonylag kultúráltan fogyasztható a kollégák szeme láttára is. 


A megoldás viszonylag kézenfekvő: dal tarka vagy dhal tarka, esetleg dahl tarka, kinek hogy tetszik. A dal tarka alapvetően vegetáriánus étel, de úgy éreztem, most valami hússal fokoznám az ízélményt, és határozottan egy dolog ugrott be hozzá: bárány. Kicsit tartottam tőle, hogy a hús enyhén faggyús alapíze elnyomja az egzotikus fűszereket, de nem tette, sőt, olyan jól kiegészítették egymást, hogy szentségtörés ide vagy oda, én ezentúl csak így csinálom.

Hozzávalók:

20 dkg bárányborda

25 dkg vörös lencse

1 liter víz

3 evőkanál olaj

1 evőkanál őrölt kömény

1 fej vöröshagyma

3-4 db zöld chilipaprika

kb. 2 cm nagyságú friss gyömbér

6 gerezd fokhagyma

3 db hámozott paradicsom

1 teáskanál kurkuma

1 teáskanál garam masala

1 teáskanál koriander

só, bors

Elkészítése:

A báránybordát 1x1 cm-es kockákra vágom és mindenféle zsiradék vagy fűszer nélkül pirítani kezdem, majd lassú tűzön fedő alatt hagyom zsírjára sülni.

Míg a hús készül, a vízben felteszem főni a lencsét (vörös lencsével könnyű dolgozni, nem kell előáztatni egy percet sem). Kb. 15 perc alatt szépen megdagad, majd szét is esik. Teljesen krémessé azért nem főzöm, de úgy jó, ha éppen csak látni lehet rajta, hogy valaha lencse volt. Ha ez is megvan, elkészítem az alapot, amitől a dal tarka az lesz, ami: egy pikáns, fűszerekben tobzódó, mégis egyszerű, harmonikus étel.

Az olajat megmelegítem (fontos, hogy ne legyen forró, mert megégnek a fűszerek) és beledobom köményt, pár másodperc kevergetés után pedig mehet utána az apróra vágott vöröshagyma, a szintén felaprított zöld chili és a lereszelt gyömbér. A fokhagymát és a paradicsomot pépesre turmixolom és a hagymás-chilis-gyömbéres keverékhez öntöm, végül az így elkészült szószt tovább ízesítem a kurkumával, a korianderrel, a garam masalával, sóval és borssal. Az egészet addig főzöm (fröcsköl ám veszettül), míg az olaj feljön a szósz tetejére, ekkor hozzákeverem az addigra elkészült húsos báránypörcöket (a zsírt előtte lecsepegtetem róla), végül pedig az előzőleg szinte pürévé főtt lencsét. Pár percig összeforralom és friss korianderrel vagy chilipaprikával tálalom. Ha valaki még pikánsabban szeretné, egy kevés lime levet is facsarhat rá.

Eredeti tervem egyébként, miszerint Ember holnapi ebédje ezzel meg is van oldva, természetesen azonnal dugába dőlt mihelyst megérezte a konyhából áradó illatokat. Közölte, nem gondolhatom komolyan, hogy holnapig fegyelmezetten kibírja és még csak bele se kóstoljon. Belekóstolás után persze rögtön vacsora lett belőle, azt hiszem ezek után holnap maximum vajas kenyeret fog kapni ebédre. :)

(Ami a fotót illeti: indiai ételt gusztusosan fotózni szerintem teljességgel lehetetlen, mindenesetre megpróbáltam.)

Békebeli tejszínes kuglóf

"Ugorjatok fel, Leonida néni mazsolás kuglóffal vár, csokoládét is főz mellé!" - számomra az ilyen és ehhez hasonló mondatok mindig valami megfoghatatlan csodát jelentettek, mikor tizenéves koromban kedvenc ifjúsági regényeimet, László Endre Szíriusz kapitány sorozatát olvastam ezredszer (ha jól emlékszem, hangjátékként is ment a rádióban). Szíriusz kapitány mellett Leonida néni is emblematikus figurája volt a regényeknek, és a holdbéli kalandok mellett valahogy mindig vártam, hogy egyszer csak megtudom a könyvekből a szoljanka leves titkát is csakúgy mint azt, mi történt Pintonnal és anyukájával. Bár a kedves idős házvezetőnő receptjei sosem szerepeltek a regényekben (vajon miért nem? :)), mégis szinte éreztem az általa készített nyalánkságok ízét a számban, és óriási igazságtalanságnak érteztem az élettől, hogy nekem ezen a Föld nevű bolygón kell senyvednem akkor és ott, mikor pár tíz évvel később a Holdon egy hozzám hasonló korú fiatalokból álló csapat nemcsak hogy a világ legizgalmasabb ügyeiben nyomoz, de még ráadásul mazsolás kuglófot is kap forró csokoládéval, míg nekem csak a Maki csoki jut néha. Mindenestre azt hiszem akkor határoztam el, hogy ha "nagy leszek", én bizony megtalálom annak a Leonida néni-féle kuglófnak a receptjét és viszlát, Maki csoki!

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a csokoládét elkészítettem, a kuglófot megsütöttem, a Maki csoki gyártását megszüntették (tényleg, emlékszik még rá bárki is rajtam kívül?), de Szíriusz kapitány kalandjaira azóta is jó szívvel gondolok vissza, és ha a vakarékok majd elég idősek lesznek hozzá, mindenképp a kezükbe nyomom. Már nem emlékszem, honnan ez a recept, de talán nem is számít. Számomra ez A KUGLÓF, békebeli, igazi, forró és illatos, talán még Leonida néninek is ízlene.

Hozzávalók:

50 dkg liszt

4 dkg friss vagy 1 zacskó szárított élesztő

1,5 dl langyos tej

1,5 dl tejszín (20%-os)

13 dkg cukor
2 dkg bourbon vaníliás cukor

15 dkg vaj (és egy kevés a forma kivajazásához)

10 dkg mazsola

5 tojás

5 evőkanál whiskey (bourbon) vagy rum

1 lime reszelt héja

csipet só

zsemlemorzsa a forma kiszórásához

porcukor a kuglóf megszórásához

Elkészítése:

A megmosott mazsolát beáztatom a whiskeybe és némi meleg vízbe, és félreteszem. Míg ázik, a lisztet tálba szitálom, a közepébe kis lyukat fúrok, beleöntöm a langyos tejet, egy kevés cukrot és belemorzsolom az élesztőt. Kicsit elkeverem és 15 percig pihentetem, hogy kissé felfusson. Ezután hozzákeverem a tejszínt, a cukrot, a tojásokat, a kissé lágy vajat, a reszelt limehéjat és a sót. Az így kapott tésztát alaposan kidagasztom (leglalább 20 percig megy a gép), minél levegősebb, annál finomabb lesz majd a kuglóf. Ha már hólyagos, akkor hozzákeverem a lecsepegtetett mazsolát is, és a kész, nokedli tészta sűrűségű masszát kivajazott, kizsemlemorzsázott formába öntöm. Letakarom és meleg helyen újabb negyed órát kelesztem. Nem kell megijedni, őrülten nem fog felfutni, éppen hogy csak egy kicsit megemelkedik, de nem baj (attól még ezt a lépést ne hagyjuk ki)! Végül 200 fokra előmelegített sütőbe tolom és 50-60 percig sütöm. Készenléti állapotát érdemes tűpróbával ellenőrizni, ha esetleg sülés közben úgy látjuk, túlságosan barnul a teteje (vagyis az alja, nézőpont kérdése :)), akkor fóliával letakarhatjuk, nehogy megégjen. Ha megsült kiveszem, hagyom a formában kihűlni, majd kiborítom és porcukorral megszórom.

Nutella házilag

Tegnap óta némiképp megnyugodtam, lassan mégis kezd összeállni a kép a hétvégével kapcsolatban, körvonalazódik a terv, hogy mikor kihez és merre; sőt este hazafelé még barkát is sikerült szereznem, a húsvéti lakásdíszeket is megtaláltam a gardróbban, úgyhogy most kellő mennyiségű nyúlban és tojásban pompázik a lakás. Apránként elkezdem előkészíteni a hétvégi fogásokat is, hogy ne egyszerre dőljön a fejemre a ház, a kuglófhoz való házi mogyorókrémet még gyorsan ma reggel munkába indulás előtt összedobtam, az úgyis sokáig eláll(-na, ha nem nyalnánk bele folyton).

Nem szeretem a nutella szót, arról nekem mindig a gyárilag készült, tömény, aromáktól és ízfokozóktól hemzsegő édesség jut az eszembe, de a poszt címében mégis ezt használtam, hát mit tegyek, ha így híresült el a dolog? A házi mogyorókrémben az a jó, hogy maximum tíz perc alatt elkészül (nyugodtan lehet stopperrel ellenőrizni :)), és az a rossz, hogy bár elvileg hűtőben egy hétig is elállna, gyakorlatilag szintén tíz perc alatt el is tud fogyni, pedig az adag nem kicsi, az itt leírt mennyiségből két kis üvegre elegendő krém lesz. Palacsintába kötelező, piskótához opcionális, tele igazi mogyoróval, és (sajnos) nem csak a gyerekek szeretik.

Hozzávalók:
7 dkg nádcukor porrá őrölve (ha nincs nádcukor jó a sima porcukor is, de abból kb. 10 dkg kell és a végeredmény szerintem nem lesz olyan finom)
10 dkg őrölt pörkölt mogyoró (vagy 8 dkg mogyoró és 2 dkg dió – így kicsit lágyabb lesz az íze)
1,5 - 2 evőkanál jó minőségű cukrozatlan kakaópor
7 dkg vaj
1 dl sűrített tej (nem a cukrozott tubusos, hanem az üveges folyós – minél magasabb a zsírtartalma, annál jobb)

Elkészítése:
Rendkívül bonyolult az ügymenet, a vajat kissé meglágyítom, hogy krémes állagú legyen, simára keverem a tejjel és a kakaóporral, majd kanalanként felváltva hozzáadom a cukrot és a mogyorót. Hideg téli napokon az eredményt sűrű kóstolgatással addig ellenőrzöm, míg legalább a fele elfogy és már csak egy üveget tudok megtölteni a maradékkal (na jó, nyáron is ezt csinálom). Fontos tudni, hogy cseppet sem költségkímélő nass, no nem a hozzávalók miatt, hanem mert a hűtő kb. négyszer annyi áramot fog fogyasztani a mogyorókrémre való folyamatos rájárás és hűtőajtó-nyitogatás miatt.

Este lesz fent fotó is, de már majdnem elkéstem a munkából, így azt feltenni már nem volt időm.

Update: már fotó is van.