Húsvétoló Húsvét-elő

Jó de én pénteken hatórás vagyok háromnegyed hétnél előbb nem érek haza és még akkor kéne bedagasztanom a kalácstésztát hogy másnap megsüssem de hánykor ha reggel nekem vágta a fogászatra hogy fehérek legyenek a metszőim a szemeim meg a rágóim vagymi őrlőim mint a húsvéti nyúlnak és egyébként is a fene akar megint fonottat húsvétra pedig milyen finom az most akkor legyen mégis áh szakítunk a hagyományokkal kuglóf lesz és kész de ahhoz be kéne vásárolni még jó hogy pont két napja voltunk hát miért nem lehetett ezt addigra már kitalálni és miért nem tudtuk akkor megvenni a hozzávalókat de amúgy is ha én szombat reggel fognyűvőhöz megyek akkor nem látom hogy tömik az arcukba a mazsolák a mazsolást a bögre tej mellé egyébként meg végülis anyukádékhoz melyik nap menjünk mert úgy kell főznöm vagy nem hogy ott meg terüljasztal és mégiscsak kéne vinni valamit oda is ha már vendégség de akkor anyámékhoz meg mikor érünk oda és persze a születésnapi orchideáját megint otthon fogjuk felejteni amúgy meg oké hogy mindenki akar a gyerekekkel locsolkodni tojásozni meg ünnepelni és az jó hogy tesódék legalább anyukádékkal egy kalap alatt de mi lesz az én tesómékkal főleg hogy este Pomodoro még a dínósóra is elmegy vasárnap meg már nem olyan frankó és különben is most főzzek valamelyik napra vagy anyukád adja a máltait egy hétre ecsedi sonkával füstölt szalonnával meg töltött káposztával mert akkor nem csinálnék semmit de ha egyébként főznék illik-e nyúlgerincet csinálni vagy kiborulnak a kicsik hogy megesszük a csokit hozó tapsifülest jut eszembe addig még le kéne szedni a gardróbból a húsvéti lakásdíszeket mert csak a szalmanyúl van kint a polcon egy éve az is azért mert tavaly ünnep után elfelejtettem eltenni meg jó volna még a porszívóval is végigszaladni a lakáson mert ellep a panelpor talán még egy felmosás is belefér viszont én holnap györgyizek te meg a szabaditsnál vagy és barkát is kéne még venni különben mit fogok Buborékkal feltojásozni és …

Jajjjjjjistenem!

Update: Pénteken csak fél ötös vagyok, juhé! :)

(Fotó innen.)

Beleszerettünk

Szombat, napsütés, édes kettes, mi kell még?
Egy csendes terasz valahol egy kedves utcácskában, és egy jó kávé. Nekünk megvolt, bár ez itt nem a reklám helye.

Szentendrét sokáig nem szerettem. Turisták tömkelege, álmatyó terítők/ujjasok/gyöngyékszerek dögivel, rosszabbnál rosszabb neves és névtelen éttermek és cukrászdák, és mindenhol külföldiek pénztárcájához igazított horrorisztikus ár. Aztán a Nagy Szerelem kellős közepén egyszer csak megláttam szentendre mögött Szentendrét. És szerelem lett az is. Szűk sikátoraival, régi házaival, miniatűr múzeumával, bájos kovácsoltvas ablakrácsaival és a kávézóval, amely akár maga is kiállítási darab lehetne a miniatűr múzeumban.

Mintha egy mesébe csöppentem volna, icipici terecskén icipici házikó, icipici házikóban icipici kávézó. De apró mivolta csak a fizikai méreteiben mutatkozik meg, valójában nagy kreativitás, nagy szeretet és még nagyobb lelkesedés érezhető azon a hazánkba települt amerikai fiatalemberen, aki meglátta itt a lehetőséget és azóta is a pult mögött főzi a kávét. Az igazi frappét. És saját készítésű fekete olivakrémet készít mellé, vagy ha épp nem azt, hát valami más „kencét” amihez épp ihletet kap. És rusztikusan kockázza az uborkát az igazi görög salátába vagy a kéksajtos mézes-diósba, és még a párna is csíkos a fenekem alatt, ahogy annak egy mesében lennie kell (talán csak egy lábatlankodó macska hiányzik). És, és, és… Nincs és. El kell menni. Kötelező.
Szeretem Szentendrét.

Dorothea Café
2000 Szentendre, Jankó János utca 4.
Nyitva:
H-P.: 08:00-22:00
Szo-V.: 08:00-23:00

(Mikro Csodák Múzeuma itt.)

(Fotó innen.)

Saját

Reggelizni
szeretnék veled.


Hosszú éjszaka
után
lustán
kelni,
lassan,
nem sietve,
hogy a
paplan
alá osonjon
a tavaszi
napsugár
és kedvtelve
apró köröket
rajzolgasson
a hasadon
és belecsókoljon
a köldöködbe.

Felkelni
gyűrötten,
kócosan,
félig csukott
szemmel a
konyhába
balllagni,
hogy mint a
nyugdíjasok,
bevegyük
mind a
vitaminok’
és a
szervezet
számára
elengedhetetlen
összes
ásványi
anyagot
egy csésze
kávéval,
mert a
balansz az
meg kell
legyen.

Aztán
megcsinálnám
a pirítóst,
kicsit füstösen,
kicsit odaégve,
hogy muszáj
legyen
kimenni
az erkélyre,
ahova
az olviás
paradicsomot
kistányérban
már
te hozod,
s ahol
meztelen
mellkasod
arra csábít, hogy
hozzádbújjak
egész testtel
és érezzem:
jó veled a reggel.

Feng shui a tányéron

A feng shui, mint fogalom szelet és vizet jelent. Más szóval a környezetet, egészen pontosan érezni a saját környezetünket. Ha úgy jobban tetszik, a térrendezés művészete. Mindenkinek vannak kedvenc helyei, akár egy romantikus nyaralóhely, akár a lakáson belül egy zug (ideális esetben az egész lakás), ahol minden különösebb ok nélkül egyszerűen csak azt érezzük, hogy ott rendben vagyunk. Rendben magunkkal, a világgal, a testünkkel, a lelkünkkel. Az ottani színek jól esnek a szemünknek, az apró neszek megnyugvást, a minket körülvevő tárgyak tapintása boldogságot ad. A feng shuinak számtalan helyen utána olvashatunk, tanfolyamokra járhatunk ahol elsajátíthatjuk a dolog mikéntjét is, mégis a lényeg, a cél összesen ennyi. Megfelelő színeket, formákat és anyagokat használva olyan környezet kialakítása, ami testileg-lelkileg felüdülést nyújt és békét ad. Engem először tizenévesen fogott meg a dolog, aztán amikor saját lakáshoz jutottam, már a feng shui térrendezési elveit szem előtt tartva rendeztem azt be, mondhatni az utolsó szögig (nem, nincsenek csengő-bongó-lógó-fityegő-füstőlő bigyók, nem erről szól a dolog :)).

A napokban azon gondolkodtam, vajon mennyire igaz ez a tányérunkra is. Persze az mindenkinek természetes, hogy egy rosszul kinéző étel, egy összeesett sütemény, egy seszínű húsdarab, egy rothadó gyümölcs vagy egy fonnyadt zöldség nem hozza meg a kedvünket az evéshez. De vajon van-e köze a tányérunkon lévő ételek esztétikumának a fizikai valónkra? Másképp érezzük-e az ízeket, másképp emésztünk-e, ha egy adott étel másként van tálalva?

A főiskolán egy félévre felvettem a kiadványszerkesztés tantárgyat. Időnk nagy részében azt tanulmányoztuk, hogyan lehet profi módon képeket manipulálni bármilyen módon, akár úgy, hogy tetszetős, kívánatos legyen majd a fotó tárgya, akár épp ellenkezőleg. És bár mindenféle képet górcső alá vettünk, sőt magunk is megtanultuk manipulálni azokat, a félév döntő hányadában valamiért mégis ételfotókkal bíbelődtünk. Vajon miért? (A történelmi hűség kedvéért azért gyorsan leszögezem: ebben a blogban a saját készítésű fotók semmilyen manipuláción nem esnek át, egyrészt mert nincs olyan profi felszerelésem és számítógépes programom hozzá, másrészt mert az általam tanult technikák már ezer éve elavultak, harmadrészt mert nem akarom.)

A színterápiáról mindenki hallott már. Ez tömören annyit takar, hogy a különböző színek különböző lelkiállapotot idéznek elő bennünk, a szürkétől pl. levertek leszünk, a zöld felfrissít, de meg is nyugat, stb. De vajon az ételeinkre – kissé másként értelmezve – mennyire igaz ugyanez? Az, hogy egy tél közepén szupermarketben vásárolt zöld, ropogós saláta a nyár illúzióját kelti bennünk mennyire csak azon múlik, hogy az eszünkkel tudjuk, ez amúgy itthon csak nyáron terem? És egy csomag mélyfagyasztott piros málna valóban jót tesz nem csak a testünknek, de a lelkünknek is?

Hirtelen semmi más nem jut ezzel kapcsolatban eszembe, csak a színdiéta, pedig az közel sem ugyanaz, mint amin én gondolkodom. A színdiéta követői kétféle elvet vallhatnak, vagy hogy minden étkezésnél lehetőség szerint minél többféle színű étel szerepeljen a tányérunkon (de legalább alapszínek), vagy azt, hogy egy adott étkezést egy szín köré kell csoportosítani.

Feng shui cooking címszavakkal számtalan cikket, sőt, egy-két szakácskönyvet is találok a neten, de az általános leírásokon és a receptek hogyanján kívül a fizikai befolyás miértjére, pszichológiájára és kémiájára nem igazán ad választ egyik sem, márpedig én ennél valahogy mégis sokkal többnek érzem a dolgot. Már csak azért is, mert nem hiszem, hogy én volnék az egyetlen, aki ha meglát egy óriási adag, tányérról szinte lecsorgó, tömény, zsíros ételt, már a ránézéstől is túlevettnek és elnehezültnek érzi magát, noha még egy falatot sem nyelt le belőle. Mint ahogy lehet, hogy bolondság, de számomra a világ legvidámabb étele a tükörtojás, mert úgy érzem, amint elém teszik és szinte pimaszul rám mosolyog a sárgája, rögtön kisüt a nap és boldogságérzetem támad (nem véletlenül hívják az angolok sunny side up-nak, vagyis, hogy a tojás a „napocskás felével felfelé” van).

Hivatásos szakácsok persze külön tanulják az ételek tányéron való elrendezését, de az én kérdésemre, miszerint van-e ennek a fajta gasztro-feng shuinak valóban mérhető fizikális hatása az emberi testre (a nyálelválasztás beindításán kívül), választ még sehol sem találtam (vagy nem jó helyen kerestem eddig). Tudja ezt valaki?

És a végére maradt a nagy kérdés: vajon milyen színű és elrendezésű ételeket tegyek a gyerek tányérjára, hogy képes legyen 5 percig a fenekén ülni és csak az evéssel foglalkozni? :)

Túrós-málnás piskóta

Medvehagymás tavaszt mindenkinek! (Piskótás poszt lesz vagy medvehagymás?)
Most már senki sem akadályozhatja meg a tavaszt abban, hogy ne csak bekacsintson néha a zimankóba, hanem végleg itt is maradjon. Nincs több hóesés, nincs több reggeli fagyoskodás a villamosmegállóban munkába menet, ennek örömére olyan mélyre dugtam a csizmámat a gardróbban, hogy ha most elkezdeném keresni, akkor se találnám meg novemberig.
A múlt szombati ragyogó napsütésben persze már mi sem bírtunk magunkkal, muszáj volt kitörni végre a városi dzsungelből és kirándulni egyet a szabadban. Még az autóhoz sem volt kedvünk, úgy döntöttünk vonatozunk a pulyákkal, hadd lássák kicsit más szemszögből is a világot. A más szemszög ezúttal szó szerint is sikerült, visszafelé Pomodoróval addig kukucskáltunk a mozdonyvezető fülkéjébe, míg félúton behívott minket és ott utazhattunk hazáig.
Miután alig vártuk már, hogy legyen végre egy ilyen szép tavaszi napunk, a kirándulást jó előre beterveztük, megfőztem péntek este, hogyha hazaesünk fáradtan már csak melegíteni kelljen az ételt; de persze vinni kellett szendvicseket is, meg a vakarékoknak (hétvége lévén) némi házi nassolnivalót.

Sokat gondolkoztam, hogy ez a triviális recept felkerüljön-e a blogra, de aztán úgy döntöttem, megvan a létjogosultsága a dolognak. A nass ugyanis krémmel töltött piskóta volt, és többször úgy tapasztaltam, a piskótakészítést sokan (még jónéhány cukrászda is) félreértik. Ilyenkor persze vadul bólogat mindenki, hogy igen, milyen sok a rossz piskóta, szivacsos, összelappadt, ízetlen, de én tudom a tutit, hogy szép magas legyen és könnyű: egy csomag sütőpor meg víz… Na, ne. Egyik sem. Nem tudom mi ez a zűrzavar a piskóta körül, de a finom, tömör, mégis puha és omlós tészta semmi faksznit nem igényel. Persze lehet cifrázni, fűszerezni, millió dologgal ízesíteni és igazán furfangossá tenni kinek-kinek fantáziája szerint. De az alap a 6-6-6, ennyi a lényeg.

Hozzávalók:
6 tojás
6 evőkanál kristálycukor
6 evőkanál liszt

Elkészítése:
A tojásokat különválasztom fehérjére és sárgájára. A fehérjét habbá verem (egy csipet só azért mehet bele) és kicsit behűtöm. A sárgáját habosra keverem a kristálycukorral míg a massza homogén lesz és teljesen kifehéredik. Amikor kész, kanalanként felváltva óvatosan hozzákeverem az előzőleg átszitált lisztet és a habbá vert, behűtött fehérjét (tehát egy kanál liszt, kever, egy kanál fehérjehab, kever, egy kanál liszt, kever…). A tésztát sütőpapíros formába öntöm és előmelegített sütőben 175 fokon kb. 30-35 percig sütöm. Ami tilos: az első 20 percben nyitogatni a sütő ajtaját (összeesik) és a készültségi állapotát tűpróbával ellenőrizni. Teljesen felesleges, a piskóta akkor van kész, ha a teteje aranyszínű, és amikor finoman megnyomjuk a tésztát, az „visszalök”. Ha kész, kiveszem, megvárom míg kihűl, és attól függően, hogy mi készül majd belőle, kettévágva töltöm, tortalapként megkenem vagy krémhez kockázom.
Én ezúttal egy egyszerű túrós-málnás tölteléket készítettem hozzá, darabos tehéntúrót, mézet és (fagyasztóból kiolvasztott) málnát összekevertem, végül egy kis habbá vert tejszínnel lazítottam. Az utolsó szeletig elfogyott, ebben nem volt hiba, egy bakit viszont elkövettünk: elfelejtettünk fényképezőgépet vinni a kirándulásra, így sem a süteményről, sem a csavargásról nem készült egy darab saját fotó se.

A kirándulás egyébként nagyon jól sikerült, Ember szedett egy jó csokorra való friss medvehagymát (este el is pusztította mindet némi juhsajt társaságában), Pomodoro többször volt „titkos küldetésen” a fák közt és a tóparton, Buborék – akire spontán rájött a dalolhatnék, így még nótafa is volt a csapatban – pedig megállás nélkül fújta, hogy száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol. :)

"Én legutóbb a papagájaimnak adtam..."

- jegyezte meg Ember amikor meghallotta, hogy (többek közt) kölest kéne ennie. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy amint előbújnak az első hóvirágok és a felhők mögül előbukkannak a koratavaszi napsugarak, rögtön megpróbálkozom valami olyan tavaszi-nyári zöldséggel, aminek jó eséllyel még semmi íze nincs, de azért hátha. Ezúttal sikerült még jól is választani, egészen szép, fiatal spenótot kaptunk a piacon. Mi (na jó, főleg én) kissé spenót-fetisiszták vagyunk, nagyon szeretjük tejszínnel főzeléknek, húsokba tölteléknek, de bébiként salátába is. És miután múlt héten vettem kölest – még mindig az egészséges életmód jegyében és nem, nem papagájoknak –, volt otthon egy egész csirke is, így a szombati ebéd ezúttal ez lett.

A csirkét egészben ropogósra sütöttem cserépedényben, de lehetett volna belőle grillcsirke is, vagy csirke helyett egész kacsát is készíthettem volna. Ez utóbbival talán még finomabb is lett volna, de most csirke volt kéznél. A lényeg, hogy a húsneművel nem akartam túl sokat vacakolni és ennél az ételnél nem is érdemes, sóval, borssal, fokhagymával süssük meg egészben, a hangsúly ezúttal úgyis a köreten van.

Spenótos-juhsajtos köles

Hozzávalók (4 személyre):
50 dkg friss spenót
25 dkg juhsajt (én gomolyát használtam)
10 dkg köles
1 evőkanálnyi vaj
só


Elkészítése:
A kölest sajátjához képest kb. háromszoros mennyiségű vízben feltettem főni. Míg megpuhult (nagyjából 10-15 perc), az enyhén sózott spenótleveleket vajon megfonnyasztottam, majd hozzádobtam az előzőleg felkockázott juhsajtot, végül a kész kölest. Addig kevergettem, míg a juhsajt megolvadt és a kölessel együtt kicsit lepirult. Aki szereti, némi apróra vágott fokhagyma hozzáadásával tovább fokozhatja az ízélményt. :) Gyorsan elkészíthető, hagyományos köret.
A kölestől egyébként nem kell tartani, sokkal egyszerűbben használható mint a rizs akár így, köretként, akár salátaként, de még az olyan ételekbe is, mint pl. rakott kel vagy rakott zöldbab. Az íze sokkal erőteljesebb, így a vele készült étel is finomabb lesz, és nem utolsó sorban az egyik legegészségesebb gabonafélénk. Részletekbe (tápanyagtartalom stb.) nem bocsátkoznék, tessék utánaolvasni, számtalan előnyös tulajdonsága van, de mindegyik közül az egyik legfontosabb, hogy nagyon finom. :)

Kecskés-madaras

Kicsit tartok tőle, hogy salátás bloggá válik a kispadlásszoba, de ez van: mindig is szerettük a salátákat, mint a nyulak. Amióta pedig pár hete az egészségesebb életmód mellett tettük le a voksunkat – óriási az önfegyelmünk, még a kicsiknek hétvégente sütött édességekbe is csak nagyon módjával eszünk bele –, este már csak könnyű ételeket eszünk. Ezért következzen most két variáció egy témára: madársaláta és kecskesajt házassága; gyorsan elkészíthető, ízletes vacsorák, amikkel egy kis nyár csempészhető a fagyos tavaszba.

Madársaláta grillezett kecskesajttal és mézes dióval

Hozzávalók (2 személyre):
10 dkg madársaláta
20 dkg kecskegomolya
2 kisebb gerezd fokhagyma
1 evőkanál extra szűz olívaolaj
egy marék dió
2 teáskanál méz

Elkészítése:
A madársalátát összekeverem az olívaolajjal és tálra halmozom. A diót megforgatom a mézben és serpenyőben addig pirítom, míg karamellizálódik rajta a méz. Ha kész kiveszem, a salátára borítom, majd ugyanebben az edényben megfuttatom az apróra vágott fokhagymát, hogy elveszítse az erejét és átvegye a serpenyő alján maradt méz ízét, azután mehet ez is a salátára. Legvégül a kecskegomolya mindkét oldalát megpirítom és a mézes diós-fokhagymás saláta tetejére helyezem.

Madársaláta prosciuttoval és kecskesajttal

Hozzávalók (2 személyre):
10 dkg madársaláta
10 dkg friss kecskesajt (ha borskéregben van, az a legjobb)
10 deka prosciutto crudo
1 evőkanál extra szűz olívaolaj
1 teáskanál tárkonyos mustár (M. de Turenne)
2 teáskanál száraz fehérbor (nálunk most Jásdi chardonnay és pinot blanc társítása volt)

Elkészítése:
A madársalátát, a „metéltre” vágott prosciutto crudót és a felkockázott kecskesajtot tálra teszem, majd elkészítem a dresszinget. Az olívaolajat simára keverem a fehérborral és a tárkonyos mustárral, végül az előzőleg tálra halmozott finomságokra öntöm.

Régiségek

Nekem nem túl nehéz ajándékot venni. A konyhafelszerelési szaküzletekben mindig található valami olyan, amivel szívesen kiegészíteném az eszköztáram, így csak választás kérdése, hogy épp mi kerüljön a csomagba.
Szerencsére Ember szeret hétköznap is meglepni ezzel-azzal (lehet irigykedni :)), tegnap többek közt egy régóta vágyott mártásos lábost kaptam tőle – persze azzal a kitétellel, hogy hétvégén már fel is kell avatnom –, de ezen kívül természetesen van még a fejemben „számtalan szebbnél szebb gondolat”, hogy mi mindennel bővíteném még a konyhámat. Ezek listája gyakorlatilag végeérhetetlen, mégis arra kellett rájönnöm, hogy a mostanában leginkább vágyottak jó része dédanyáink konyhájában annak idején alapfelszereltség volt.
Jócskán van ezen a képzeletbeli listán olyan ami nélkül lehet élni, mégis, mivel az étel íze mellett az esztétikum sem elhanyagolható, régóta szeretnék beszerezni például egy vajformázót. Talán csak nekem fontos, mégis úgy érzem, más lenne egy nyári reggeli hangulata, ha az ablakon beömlő meleg napfényben apró virágmintás vajjal ehetnénk a friss kenyeret (igen rosszul viselem, hogy március idusán még hatalmas pelyhekben szakad a hó). Apróság, mégis sokat számít.
De ha eltekintek a látványtól és szigorúan a csak funkcionalitásra koncentrálok, akkor is volna jópár dolog, ami – aranyárban – bár szintén beszerezhető manapság is, régen egy háztartásban teljesen természetesen megtalálható volt. Ennek a valaminek a nevére nem emlékszem ugyan, de a rajta készült ételekre igen: egy nyeles öntött vaslap, amin a világ legjobb pirítósai, és télen – a faszenes sütés hiányában – gázon sült grill húsai készültek zsiradék hozzáadása nélkül, ahogy azt mostanában előszeretettel hangoztatják. Nesze neked reformkonyha, a nyeles öntött vaslap eltűnt, akinek télen grillhúsra fáj a foga, megveheti helyette az elektromos konyhai grillezőt, amitől sosem lesz olyan íze a húsnak, mint amilyen a vaslapon lett volna. Azt a bizonyos pirítóst egyébként pár éve megpróbáltam reprodukálni teflonsütőben, de azon kívül, hogy égett és füstölt a kenyér mint a gyárkémény, ízre sem volt még csak hasonló se, úgyhogy végül maradtuk mi is az elektromos kenyérpirítónál.
És ha már a vas és acél országánál tartunk :): öntött vaslábos. Abban egy igazi tejfölös csirkepaprikást készíteni... Meg sem próbálom a teflonos lábosban készült csirkepaprikáshoz hasonlítani, nem is lehet.
De hogy ne csak az ételekről, az italokról is legyen szó: fém szódásszifon. Nem, nem a műanyag borítású szifon és nem is az előre palackozott szikvíz, hanem az a „metálfényezésű” szódásszifon, amiből 20 évvel ezelőtt apám atlétában itta nyári melegben a frissen készült szódát; amikor pedig kifogyott, a nővéremmel versenyeztünk, hogy ki tekerheti bele az új patront és figyeltük, mikor kezd sziszegni a szifon és „korogni a gyomra”, mert akkor ment bele jól a szénsav.
Persze ilyenkor azonnal vagy százféle gyerekkori emlék idéződik fel bennem és nehezen állom meg, hogy ne kezdjem idealizálni a régi időket – amik valójában távolról sem voltak ideálisak –, de a fentieket mégsem nosztalgiából írtam. Jónéhány olyan eszköz hiányzik manapság a konyhánkból amivel a 21. század ételei is ízletesebbek és még élvezhetőbbek lennének. Ha lassacskán is, de a még fellelhetőeket majd igyekszem beszerezni, szerencsére van pár hely ahol felbukkannak; előbb-utóbb a mikró, a botmixer és a százfunkciós robotgép mellé csak kerül egy egyszerű vajformázó is. :)

Csupadió torta

Vasárnap családi születésnapra voltunk hivatalosak és mi vállaltuk a tortaszállító szerepét. Úgy döntöttem, ha már transzporterekké avanzsálódtunk, akkor legyünk mi a cukrászat is, megsütöm én a tortát. Nem volt túl egyszerű dolgom, az ünnepelt egy férfiember volt, így valami nem túl édes, mégis tartalmas dolgot kellett kreálnom; de mivel a mazsolákkal mentünk, valami olyat kellett sütnöm ami a kicsiknek is ízlik. Utóbbiak miatt egyértelmű volt, hogy jó minőségű csokoládét valamilyen formában tartalmaznia kell a tortának, ráadásul gyerekbarát mivoltából adódóan lehetőleg olyasvalami kellett, ami sem túl lisztes, sem túl cukros. Ez a csupadió torta született belőle főzött lime-os sárgakrémmel, valahogy sejtettem, hogy ezzel nagyon mellélőni nem fogok. Némi alkoholt ugyan az én szervezetem elbírt volna még benne, de gondoltam inkább kivárom, míg a mazsolák nagykorúak lesznek, nehogy a gyámhatóság is beszálljon az ünneplésbe. :)

Hozzávalók:

A liszt nélküli tortalaphoz:

5 tojás

30 dkg darált dió

15 dkg cukor

10 dkg 65%-os étcsokoládé

1 csipet só

1 kávéskanál sütőpor

A krémhez:

1 liter tej

10 tojás sárgája

35 dkg cukor (a harmada mézzel kiváltható)

12 dkg rétesliszt

1 vaníliarúd

3 kisebb lime leve és reszelt héja
A díszítéshez:

10 dkg darált dió

némi étcsokoládé forgács

egy marék dió

Elkészítése:

A tésztához a tojások fehérjét kemény habbá vertem a sóval és a

cukorral. A sárgáit fokozatosan beledolgoztam, végül hozzákevertem a sütőporral előzőleg összevegyített darált diót és apróra tört étcsokoládét. A masszát 180 fokra előmelegített sütőben sütőpapírral bélelt tortaformában kb. 40-45 perc alatt készre sütöttem (tűpróbát érdemes végezni).

Miközben a tortalap sült, elkészítettem a klasszikus sárgakrémet némi lime-mal megbolondítva. A tejet simára kevertem limelével, a cukorral és a liszttel, majd fokozatosan hozzádolgoztam a tojások sárgáit, hozzáadtam a reszelt limehéjat, legvégül pedig a vaníliarúd kikapart belsejét és magát a rudat is. Nagyon alacsony lángon folyamatos keverés közben sűrű krémmé főztem.

Mihelyst a tortalap kihűlt kettévágtam, és megtöltöttem a szintén lehűtött (de még nem megdermedt!) sárgakrém háromnegyedével. Díszítésnél a tetejét és az oldalát bevontam a maradék krémmel, majd beszórtam a díszítésre szánt darált dióval és étcsokoládé forgácsokkal, végül pedig a leendő szeletek megjelöléséhez egész diódarabokat és csokoládét nyomtam a tetejére.

Nem volt sok időm fényképezni, hamar elfogyott. :)

Egy nem-étteremkritika: Wang mester konyhája

Sokszor keveset, de sokfélét. Szívesen és gyakran kóstoljuk különböző népek konyhájának ételeit és nem csak azért, hogy – ilyesfajta közhellyel éljek – ezen keresztül is ismerkedjünk kultúrájukkal, hanem mert önző módon imádunk tobzódni az egzotikus fűszerek adta szín-, íz- és illatkavalkádban.
Mostanában megint kitört rajtam, hogy valami kínai-félét ennék, ha pedig kínai, akkor Wang mester vagy, ha kevesebb időnk van, Momotaro. A Nőnapra fogva – a jó evést gyakorlatilag bármivel meg lehet indokolni :) – Ember úgy döntött, hogy Wang mester legyen, ezért a márciusi jeges széllel dacolva elvándoroltunk a Telepy utcába. Wang mestert szerettük és ismertük már a régi Lan Zhou-ból a Fő utcából, de mióta székhelyet és konyhát váltott, nem kóstoltuk még.
A környék nem a legfelemelőbb, ezt tudtuk előre, de mindemellett nekem még az étterem hangulata is kissé hideg-rideg, a túl sok fény, a világosra festett falak, az óriási plazmatévé inkább emlékeztetett egy színvonalasan kibővített kínai büfére, mint egy bensőséges hangulatú étteremre. Sebaj, ezúttal nem romantikázni jöttünk (bár az előző hely adottságai még annak is tökéletesen megfeleltek), hanem enni, lássuk az étlapot!

Zavarbaejtően nagy a választék, az ételleírások pedig nem túl sokatmondóak, de némi keresgélés után megtaláltuk a számunkra megfelelőt és rendeltünk. (Ez utóbbi teljesen simán azért nem ment, pincérünk, bár rendkívül kedvesen és lelkesen bólogatott mindenre amit kérdeztünk, szinte egyetlen szót sem beszélt magyarul, így az egyik előételt csak harmadszorra sikerült eltalálni és jól kihozni – de minden jó, ha jó a vége.)
A hely hangulata és a kezdeti kis baki ellenére viszont mikor végre elénk kerültek az ételek már tudtuk: megérte. Az előétel szó szerint és átvitt értelemben is erős felütés volt :), az ínyenc marhafalatok zöldségekkel volt számomra rögtön az elején az este egyik csúcspontja; a marha omlós, ízletes, a zöldségek roppanósak, a szósz pedig leírhatatlan. Az ízletes fagomba bájosan aljas: bár az étlapon nem volt csípősként feltüntetve, a benne lévő torma erőteljes és alattomosan kúszik az agyunkig, hogy a szemünk is könnybe lábad. Egyszerűen imádtuk.
Főételekből alaposan berendeltünk, de nem bántuk. Úgy voltunk vele, hogy inkább elvisszük ami megmarad, de minél többfélét szeretnénk megkóstolni végre a szecsuáni konyha ételeiből is, így a szokásosnak mondható zöldséges rizs mellé kértünk szerencsés sertéscsülköt és zöldhagymás birkahúst is. A pirított házi Wang tésztáért ezúttal a szívem szakadt meg (egyszerűen imádom – a szomszéd asztalnál azt rendelték, én meg csak néztem nyálcsorgatva), de az önuralmam és a fogyókúrám ezúttal erősebbnek bizonyult és másik nagy kedvencemet, padlizsánt rendeltem hozzá, pekingi módra. Persze szerettünk volna még vagy tízféle ételt megkóstolni, tengeri herkentyűket és szárnyashúst is, de valamit mégiscsak tartalékolni kell az elkövetkezendő látogatásokra is.
A főételek közül a zöldhagymás birkahús és a pekingi padlizsán volt az, ami mindent vitt. A birkán nagyon enyhén átütött egy kevés faggyúíz, épp csak annyira, amennyire már le tudja vetkőzni a durvaságát úgy, hogy még birkahús maradjon; a zöldhagyma roppanós és friss volt, a padlizsán pedig számomra ismét a leírhatatlan kategóriába tartozott, olyan puha, szinte "remegős" volt, hogy Ember először kétségbevonta, hogy egyáltalán padlizsán volna. Ha nagyon bele akarnék kötni valamibe, akkor az talán a túl sok szójaolaj volna rajta, na de kérem, ott az evőpálcika, csepegtessük le ha túl tömény, és különben is, egyáltalán nem akarok belekötni.
Mindezek után desszert már nem fért belénk, de ezt most olyan nagyon nem is bántam, ideje is volt már indulni.
Az egyetlen, ami kicsit rossz szájízt hagy az emberben távozáskor – bár ez a régi Lan Zhou-ban is így volt, ezért nem lepődtünk meg rajta –, az a „maradékok” (??? – gyakorlatilag az ételek fele :)) elcsomagolásánál a dobozokért felszámolt összeg. Nem nagy tétel, dobozonként 50 Ft, de épp ezért érthetetlen, miért nem lehet ezt beépíteni az ételek árába, hogy ne hasson úgy, mintha kínai büféből távoznánk, elvitelre kérve a munkaebédet. Kár érte.
Mindent összevetve elégedetten és jóllakottan szedtük a lábunkat hazafelé a mínuszokban és azt tervezgettük, milyen társasággal jöjjünk vissza, hogy megkóstolhassuk a csirkelevest is hegyi gombával, mert azt csak minimum 4 személyre főzik.

Nőnapi visszatérés

Sosem hittem volna, hogy majd' egy hónapig szenvedek a fülemmel, de hurrá, ez is megvolt, végre újra megtapasztalhatom a hallás csodálatos élményét. És ami talán még ennél is jobb, az ízlelését. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy a hallás és az ízlelés ennyire szorosan összefügg, de ezalatt a négy nyavalyás hét alatt úgy éreztem, még enni és főzni sem tudok rendesen, mintha az ideiglenes halláscsökkenéssel együtt az ízlelőbimbóim is megadták volna magukat.
Nem volt pont mára tervbe véve a nagy "come back" a blogra, de így sikerült, a nőnapi virágokkal együtt én is megérkeztem és folytatom. Valahogy így.

Parti Nagy Lajos:
Nóta bene indul, három, négy.

Szivar gyúl

ott folytatom. hol félvehagytam. az
asztalon csikkek, bakák ülnek
a porcogó huzatban. fenik a sürgős
éjszakát. ott folytatom. fogy a turbinaszóda.
fölhajtott gellerben a táj. lezuhanva a
trombitaszóra szájharmonikus papagáj.
ott folytatom. lassan kivarjul. vállak,
bokák szép kórusa. hónom alatt folyton
szivar gyúl. így röptet körbe a Musa.
ott folytatom. az asztalon.
hol félvehagytam.
csikkek, bakák, füzet, kapor.
zacskóba söprött mondhatatlan.
petárda ellen pampapor.
a verdesés. a két könyök szaga.
ahogy csak szít. amikor oltana.
hol föl se száll. hol el se fojtja. ott folyta.

Raktam

Amint azt az előzőekben írtam, az elmúlt pár napban két dologra redukáltam a főzést, így a mostani bejegyzés témája sem igazán friss, de annyira megkívántam, hogy előhalásztam a róla készült fotót és csendesen csorgatom a nyálam, hátha attól jobb lesz.
Nagyon szeretem a rakott dolgokat. Mindent, amit rakni lehet (márpedig mit ne lehetne?), az jó, ez biztos. Nálam az összes ilyen összesütős-dolog kizárólag római tálban készül (a világ egyik legjobb találmánya), szerintem így érnek össze legjobban az ízek. Ez itt a rakott krumpli egyik verziója, egész pontosan az, ahogyan én általában készíteni szoktam, de persze ez is variálható az évszaknak megfelelő zöldségektől és hangulattól függően számtalan módon. Nekem ez az egyik kedvencem, kicsit átmenet a gratinírozott burgonya és a hagyományos értelemben vett rakott krumpli között.

Hozzávalók:
60 dkg burgonya
50 dkg gomba (aki szereti, bevállalhatja különféle erdei gombákkal is, úgy a gomba íze jobban dominál majd, aki kevésbé, használhat egyszerű championt is)
500 ml tejszín
4 tojás
2 nagy fej vöröshagyma
3 gerezd fokhagyma
2 pár virsli
10 dkg kockázott bacon
2-3 evőkanál olívaolaj
só, bors, kakukkfű, rozmaring

Elkészítése:
Kissé macerás mindent külön-külön előkészíteni, de megéri. A tojásokat keményre főzöm és felkarikázva félreteszem egy tálba. A bacont zsírjára pirítom, és ha kész, azt is félreteszem. Egy kevés olívaolajon lepirítom az előzőleg vékonyra szeletelt gombát és az is mehet egy tálba. Ugyanezt teszem a felkarikázott vöröshagymával, majd a szintén felkarikázott virslivel is. Ezek után hajszál vékonyra szeletelem a burgonyát és (előfőzés nélkül, nyersen) elkezdem rakni a cseréptálba az előzőleg lepirított hozzávalókkal együtt: burgonya, virsli, bacon, tojás, hagyma, gomba és így tovább, amíg minden hozzávaló el nem fogy. Természetesen minden rétegnél fűszerezek és valahol középtájon elszórom rajta a felaprított fokhagymát is. A legfelső réteg krumpli legyen, amire végül ráöntöm a tejszínt. Nem kell aggódni, nem marad a tetején, szépen befolyik a "rakás" közepébe is. Ezután 200-220 fokon addig sütöm, míg a tetején a krumpli megpirul.

Ma ilyen

Napok óta dögrováson vagyok, úgyhogy az elmúlt pár napban a főzési tudományom kimerült a forró tea + virsli kombinációban.
Mára ennyi jut.

Csukás István:
Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

Málnaöntetes túrógombóc egyszerűen

Jómagam sütök-főzök szinte minden nap, mégis a legjobb dolog a szombatonkénti már szinte hagyománynak számító fix program: egy-két óra nass-készítés Buborékkal (2 éves). Érdekes és megható látni egy ilyen pici embert, amelyiknek két perc egyhelyben maradás már maga az örökkévalóság (hiszen oly sok felfedeznivaló van a világon és mégtöbb rosszalkodnivaló :)), hogy amint eljön a "sütős szombat", képes nem csak hogy végigülni amíg elkészül a süti, hanem aktívan részt is vesz az elkészítésében (természetesen belenyalva mindenbe), sőt hangosan követeli, hogy mindenképpen olyasvalamit süssünk amihez kell a turmix- vagy a robotgép, mert annak egészen olyan a hangja, mint egy igazi motorbiciklinek. Szerinte legalábbis. :)
Igyekszem mindig egészséges ételeket, így egészséges süteményeket is tenni a kicsik elé, ezen most sem szerettem volna változtatni, mégis valahogy lusta voltam bekapcsolni a sütőt. Így született ez az egyszerűsített módon készült túrógombóc, amit csak azért nem szeretnék hamis túrógombócnak nevezni, mert bár egyáltalán nem úgy készül mint általában a túrógombóc, mégsem hamis: tele van túróval, friss, ízletes és valóban gombóc formájú. Hát így.

Hozzávalók:
1 doboz kefír
1 tojás
3 evőkanál porcukor
5 evőkanál búzadara
40 dkg túró
10 dkg zsemlemorzsa
egy csipet só
25 dkg málna (lehet fagyasztott is, ilyenkor más úgysincs)
2 evőkanál akácméz

Elkészítése:
A kefírt, a tojást, a porcukrot és a sót simára keverem, majd beleöntöm a búzadarát és az egészet addig főzöm, míg teljesen kemény, szinte keverhetetlen masszává össze nem áll. Elég szokatlanul néz ki, körülbelül úgy, mintha elrontottunk és túlsürítettünk volna valami tejbegríz-szerű dolgot, de valóban szinte "betonkeménynek" kell lennie, mert ha utána belekeverem a túrót (ez még karizom erősítő gyakorlatnak is tökéletes), akkor az pont annyira lazítja majd fel, hogy apró gombócokat lehessen formázni belőle. Ezután megpirítom a zsemlemorzsát - én mindig szárazon pirítom a zsemlemorzsát, szerintem teljesen felesleges egy jó minőségű, esetleg házi morzsát ragacsossá és olajízűvé tenni - majd beleforgatom a gombócokat. Végül elkészítem a málnaöntetet: a málnát összeturmixolom, hozzácsorgatom a mézet, összekeverem (ettől kicsit besűrűsödik) és a gombócok tetejére öntöm.

Buboréknak két gombóc volt egyszerre a szájában (de csak mert több még nem fér bele egyszerre), Pomodoro (6 éves) kijelentette, hogy ezentúl minden hétvégén ilyet szeretne enni, Ember pedig csak csendes bólogatással tudta kifejezni egyetértését, mert tele volt a szája.

Ittak már angyalt?

Tizenéves koromban nyári szünetekben egy kávéházban dolgoztam. Ott ismerkedtem meg a különböző kávétípusokkal, elkészítési módokkal, német, francia és olasz neveikkel, és ott tanultam meg azt is, hogy igaz a mondás, minden hangulathoz illik valamilyen kávé. Sokáig nem is volt más a "repertoárban" csak több tucatnyi különféle illatú, pörkölésű és fajtájú kávé, amikoris egyszer a német tulajdonos úgy gondolta, ha már nyár, legyen fagylalt. És ha már fagylalt, legyen sanfter engel is. Ott és akkor nem volt nagy művészet elkészíteni, mindössze narancslé és egy kis vanília fagylalt kellett hozzá. Évekkel később tudtam csak meg (akkoriban még nem nagyon volt internet), hogy a sanfter engel valójában egy alkoholos koktél, aminek alapja a blue curacao, a narancslé és a vanília fagylalt. Ennek ellenére nekem azóta is ugyanaz a tökéletes, nyári hangulatot idéző üdítő, amiben az a különleges, hogy semmi különleges nincs benne. Egyszerűen csak jó úgy, ahogy van. Íme az én (alkoholmentes) verzióm.

Hozzávalók (1 adaghoz):
1 dl frissen facsart narancslé
1 dl frissen facsart vérnarancs lé
1 dl frissen facsart mandarinlé
1 nagyobb gombóc házi vagy nagyon jó minőségű bolti vanília fagylalt

Elkészítése:
A háromféle citruslevet összekeverem, hűtött pohárba töltöm majd belepottyantok egy gombóc vanília fagylaltot. Számtalan módon lehet variálni, mentával, egyéb citrusfélékkel (pomelóval, lime-mal), ha nagyon édesen szeretjük, akár narancsmézet is csorgathatunk bele.


(A képen látható chilipaprikának jelen esetben az ég adta világon semmilyen gasztronómiai funkciója nincs, csak úgy éreztem, kéne valami piros is a képre. :))

Portugál

Hiányzik Portugália. Tavira bájos kis halászhajói, a sült szardínia illatú levegő, a kopott macskakövek, a kék csempés házak és az előttük tereferélő öreg nénik, akik jóízűen nevetnek rajtam, hogy nem tudom helyesen kiejteni még azt sem, boa tarde. Csupa közhely, mintha egy elcsépelt romantikus regény kelne életre. És mégis úgy hiszem, ha csak egy kicsit is, de Tavira a mi falunk is, miénk az öreg híd, az apró vár szűk sikátorai, még a falu közkutyája is, amelyiknek minden kikötői kisvendéglőben kijárt a maga porciója és ezáltal kövérebbre hízott, mint bármelyik más, jó családnál tartott házi kedvenc. Ottjártunkkor Ember csak annyit mondott, itt kéne élni, én halász leszek, te óvónéni.

Még ha ezt eddig megvalósítani nem is sikerült, de nosztalgiázni mindig szabad, legalább egy könnyű portugál vacsorával.

Pasteis de bacalhao (halkrokett) salátával

Hozzávalók (2 személyre):
A halkroketthez:
30 dkg burgonya
0,5 kg hekkfilé
2 gerezd fokhagyma
2 tojás
2 teáskanálnyi olaj
só, bors, oregano
A salátához:
1 fej jégsaláta
Az öntethez:
1 egész tojás és 1 sárgája
1 dl olívaolaj
2 gerezd fokhagyma
3 db szardella
1 csapott evőkanál mustár
1,5 evőkanál joghurt
fél citrom leve
csipet só, oregano, bazsalikom

Elkészítése:
A salátához a jégsalátát felcsíkozom, tálba teszem és elkészítem az öntetet.
A dresszing majdhogynem teljesen megegyezik a cézár saláta öntetével, de egy kicsit megbolondítottam oreganóval és bazsalikommal. Az öntetkészítésnek egyetlen trükkje van: az olaj és a citromlé kivételével minden hozzávalót összeturmixolok, ám az olajat és a citromlevet csak ezután lassan, szinte csepegtetve elegyítem hozzá, hogy homogén öntetet kapjak és ne csapódjon ki egyik sem.
A halkroketthez a hekkfilét teljesen natúran megpárolom, a burgonyát puhára főzöm, majd mindkettőt az összes többi hozzávalóval együtt összeturmixolom. Két teáskanállal kroketteket formázok belőle és forró olajban aranybarnára sütöm.

Az elkészült dresszinget a salátára öntöm, a tetejére teszem a meleg halkroketteket és fényképeket nézegetve fogyasztom. :)

Diós-zabpelyhes rozskenyér

Van olyan ismerősöm, aki néha napokig nem eszik kenyeret és nem hiányzik neki. Nekem hiányozna.
Szeretem akár cipó, akár hosszúkás francia, akár magos, akár foszlós fehér vagy éppen barna; szeretem, ha a héja ropog a fogam alatt, szeretem, ha a puha belsejét Buborék (2 éves) két kézzel tömi a szájába, szeretek krémlevest süríteni vele, és szeretem akkor is, ha már kicsit megszikkadt, vajas pirítóshoz az a legjobb. A kenyérben az a fantasztikus, hogy millió féle lehet, mindenki ki tudja kísérletezni a számára legmegfelelőbbet tükörtojás mellé reggelihez, uzsonnára szendvicsnek, főétel mellé húsokhoz és mártásokhoz, vagy akár csak úgy magában.
Nekem ez az egyik legjobban sikerült, tömör, de mégis lágy, a dió pedig különösen finomra pirul a héjában.

Hozzávalók:
30 dkg teljes kiőrlésű rozsliszt
10 dkg búzaliszt
1,5 evőkanál darált dió
1,5 evőkanál zabpehely
2,5 dkg élesztő
3 dl melegvíz
2 evőkanál olaj
1 teáskanál tengeri só
1 teáskanál cukor

Elkészítése:
A kétfajta lisztet összekeverem, majd a dagasztógép táljába szitálom (mindig mindenhez átszitálom a lisztet bármi is készüljön később belőle, ránézésre is finomabb textúrájú lesz és a belőle készült tészták is lágyabbak lesznek).
A közepébe egy kis lyukat fúrok, beleöntöm a cukrot és a víz felét, majd belemorzsolom az élesztőt. Kb. 10 percig hagyom, hogy az élesztő felfusson, utána beleöntöm a megmaradt hozzávalókat és alaposan kidagasztom (20 percnél kevesebb időre be sem kapcsolom a dagasztógépet, úgyhogy nálam minden kelt tésztával minimum ennyit dolgozik). A zabpehelytől könnyebb lesz az amúgy sűrű, rozsos massza; és valóban fontos, hogy ne apróra vágott, darabos dió kerüljön a tésztába hanem alaposan ledarált, mert süléskor csak így kap finom, pirult diós héjat a kenyér.
Ha kellően összedolgozta a gép a tésztát, meleg helyen duplájára kelesztem majd újradagasztom kb. 10 percig. A végeredmény egy, a megszokott kenyértésztáknál puhább, ragacsosabb tészta lesz. Ezt sütőpapírral borított lapra teszem, a tetejét megkenem hideg vízzel, kissé bevagdosom és 180 fokra előmelegített sütőben kb. 45-50 percig sütöm.

Langyosan, vajjal, kéksajttal a tetején a legfinomabb.

Narancsszirupos-chilis forró csoki

Ha tél, akkor forró csoki, ez nem is kérdés.
Mint ahogy az sem, hogy mivel nem volt jegesmedve a felmenőim között, kissé nehen viselem, hogy lassan térdig ér a hó az udvaron és tartósan 25 fok alatt van a hőmérséklet. De mivel januári tavasz ezen a szélességi körön kevéssé esélyes, ezért nem marad más, mint a forró csoki szezon még hosszú-hosszú hetekig.

Hozzávalók (2 személyre):
2 nagyobb narancs leve (kb. 2 dl)
20 dkg kristálycukor
10 dkg jó minőségű étcsokoládé (minimum 65%-os)
0,5 dl forró víz
1,5 dl cukrozatlan sürített tej (nem a tubusos, hanem az üveges, folyós fajta)
fél chilipaprika

Elkészítése:
A frissen facsart narancsléből és a cukorból narancsszirupot főzök. Vigyázat, addig kell csak süríteni, míg még folyós tud maradni az állaga, mert ha tovább főzzük, a benne lévő cukorból karamell lesz és gyakorlatilag betonkeményen tapad majd a bögre aljára esélyt sem adva, hogy később összekeverd a csokival! (A plasztikus leírás tapasztalat eredménye. :) ) Ha a szirup kész, két bögrébe szétosztom.
Az étcsokoládét vízgőz felett megolvasztom és hozzáöntöm a forró vizet. Fontos, hogy a víz tényleg forró legyen, ellenkező esetben a megolvadt csokoládé összecsomósodik a hirtelen nyakába dőlt hideg víztől. Ha a csokoládé és a víz összeforrt, beledobom az apróra vágott chilipaprikát és hozzáöntöm a sürített tejet. Újból összeforralom és a narancsszirupra öntöm.
Síelés, szánkózás vagy egy nagyobb téli túra után kötelező!

Meleg édes-pikáns saláta zimankó idejére

Nincs mese, télen az ember sokszor valami édeset kíván még akkor is, ha túl tud lépni Micimackó és a méz bensőséges kapcsolatán, és előszeretettel hivatkozik egyfajta természetadta feloldozásként az összes állatfajra amelyik extra tápanyagot raktároz ebben a farkasordító hidegben. Magyarul: nassoljunk, de azonnal!
Én már napok óta valami salátafélét kívántam, de a fentiek miatt valahogy nem jött az ihlet a rukkola, prosciutto és társai típusú frissítő salátákhoz; valami meleg, édes, pikáns dologra vágytam. Ez született belőle. Előkészítést igényel, de megéri!

Hozzávalók:
35 dkg sárgarépa
7 evőkanál olívaolaj
3 evőkanál akácméz
1 narancs leve (ha némi gyümölcshús is megy bele, csak mégjobb lesz)
1,5 chilipaprika
3 db nagyobb pritaminpaprika
0,5 kg csirkemell
kevés só

Elkészítése:
A répából cimeszt készítek úgy, hogy előző este uborkareszelőn vékony szeletekre reszelem, majd egy napra lezárt dobozban a hűtőbe küldöm pácolódni az olívaolaj, a méz, a narancslé, az apróra vágott chilipaprika és egy csipet só társaságában.
Másnap a pritaminpaprikákat kicsit megszurkálom majd 220 fokon rácson megsütöm. Amikor feketére sült a héjuk, kiveszem és egy műanyag edénybe dobom mindhármat, az edényt alufóliával lefedem. Így a gőz bent marad, kb. 10 perc alatt összeesnek a sült paprikák és a megfeketedett héjukat könnyen le lehet húzni. A héjtól való megszabadulás után ami marad: édes, puha paprikahús; ezt felcsíkozom és tányérra teszem.
Az egy nap alatt pácban megpuhult répakarikákat lecsepegtetem, a páclevet nem öntöm ki, hanem a felcsíkozott csirkemellet megáztatatom benne pont addig, míg forró vokban megpirítom a répakarikákat. A pirítás addig tart, míg a szélük kicsit feketedni kezd. Nem kell megijedni, nem ég oda, csak karamellizálódik a méz rajta és a forróság előhozza a chili csípősségét. Ha már jó, a tányérra teszem ezt is a sült paprika mellé.
Végül a páclében megáztatott csirkemell csíkokat is a vokba dobom és roppanósra sütöm pont ugyanúgy, mint előzőleg a répát, hogy a méz egy kissé megkaramellizálódjon a húson. Ha kész, mehet ez is a tányérra.
A végeredmény egy szívet-lelket melengető édes-pikáns téli saláta, aminek a fogyasztása kizárólag a szobában szőnyegen ülve, hátunkat a radiátornak vetve ajánlott.

Édes indulás

Egy blog indítása furcsa érzés. Sokat gondolkoztam rajta, vajon kell-e egy újabb amatőr gasztroblog vagy egy újabb botcsinálta rímfaragó blog vagy egy újabb "gondolkodjuk az élet értelmén"-blog.
Terveim és reményeim szerint ez a blog behatárolhatóan egyik sem lesz. Kicsit mindegyik és kicsit egyik sem, de ha valaki megtalálja rajta az esti vacsorának valót, más pedig az esti bor mellé a beszélgetnivalót, akkor már nem volt hiába.
Ezért indításként szerepeljen itt egy könnyed és egyszerűen elkészíthető finomság azoknak, akik hozzám hasonlóan szeretik a műanyag- és E betű-mentes édességeket. (Előbb-utóbb remélem képek is lesznek majd, de ez például túl gyorsan elfogyott ahhoz, hogy fotózni lehessen.)

Hamis aranygaluska, avagy mákoshelyettdiósguba kalácsból (újrahasznosítás mindenekelőtt)

Hozzávalók:
kb. félkilós, kissé szikkadt kalács (friss nem jó mert az elázik, szétesik, nem pedig felszívja a szószt)
250 gr darált dió
1 marék mazsola
4 dl tej (vagy amennyit felvesz a kalács, attól függ, mennyire szikkadt)
1,5 dl whisky (karamellásabb ízű bourbon)
2 narancs leve
ízlés szerint reszelt narancs- és/vagy citromhéj
ízlés szerint méz

Elkészítése:
A házi fonott kalácsot kb. 2x2 cm-es kockákra aprítottam (a házi fonott kalács recepetje is fent lesz kicsit később) és egy nagyobb tálba tettem. Ráöntöttem a tej felét, hadd ázzon addig is, míg az öntet elkészül. Közben a maréknyi mazsolát megáztattam a whiskeyben, áztatás után lecsepegtettem és félretettem. A whiskyt, amiben a mazsola ázott, összekevertem a tej másik felével, a narancsok levével, a dióval, reszelt citrushéjjal és annyi mézzel, amennyitől elég édes lett (nekem kb. 3 evőkanálnyi elég volt). Az egész masszát ráborítottam a tejben ázott kalácsdarabokra és összekevertem, végül rádobtam a mazsolát. 200 fokra előmelegített sütőben kb. 25-30 perc alatt tortaformában megsütöttem (sütőpapír feltétlenül kell bele, különben a méztől és a tejtől leragad az egész), a kollégák pedig kb. 5 perc alatt tüntették el nyomtalanul.

Blogot kaptam

Blogot kaptam az Embertől.

Egyszer csak a képembe tolta a regisztrációt és a jelszót mondván, hogy nem erőszak, de írnom kéne és ezúttal végre nem az asztalfióknak. Hogy mit? Recepteket, verseket és filozofikusnak hitt eszmefuttatásokat.

Hétköznapokról, emberekről, ételekről, érzésekről. Valami ilyesmiről. Vagy egészen másról.